RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. április 28., péntek
Valéria

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Kern András koncertkörúton
2015-02. szám / Kiss Péter

A Vígszínház művésze (újabban) kritikus, éles szemmel nézi a világot. Már csak azért is, mert Molnár Ferenc A testőrében a Kritikus szerepét próbálja a Pesti Színházban, ráadásul sikeres szürkehályogműtéten van túl.

Nem csoda, hogy örömében dalra fakad. Na, jó, ez egy barokkos túlzás, de tény, hogy – a Pesten születtem című estje után – újra koncertezik szerte az országban. E turné kiemelkedő állomása lesz a Budapest Kongresszusi Központban április 17-én az a koncert, amelynek címe: – naná, hogy a – Lövölde tér.

Múlik mocskosul az idő. Valahogy így írhatnám át a szövegét az Esik című dalodnak, amely éppen három évtizede jelent meg az első szólóalbumodon. Milyen érzelmekkel viszonyulsz a régi nótákhoz? Például amikor arról énekeltél, hogy „szemüveg nem kell még”.
K. A.: Ezt a dalt már nem éneklem. Semmi értelme. Az egy fiatalember keserveiről szólt, ma meg legfeljebb „szemüveg nem kell már”! A szürkehályogműtétek óta nulla dioptriás lettem, úgy látok, mint nyolcéves koromban. Csak azért hordok szemüveget, mert szeretek szemüveges lenni. Tükörbe nézni viszont borzalmas vele. Mindent látok.

A dalokhoz való vonzódásod szinte a kezdettől fogva végigkíséri a pályádat.
K. A.: Kezdetben nem volt így. A főiskolai tanulmányaim alatt azt mondták, hogy én nem tudok énekelni, ne is fogjak bele, felejtsük el! S az úgy benne marad az emberben, amit húszéves korában mondanak neki. Csodálkoztam kicsit, mert kissrác koromban énekelgettem a rádióval az akkori slágereket meg operarészleteket, azt hittem, nekem JÓ hallásom van. Mint kiderült, van is, meg ritmusérzékem is van, de mivel a főiskolán azt mondták, hogy nincs, nem foglalkoztam a dologgal. Mígnem egyszer csak az akkori hanglemezgyár elküldött valami anyagot, hogy elénekelném-e. Akkor már tíz év eltelt, nem féltem annyira valahogy az énekléstől. S azt válaszoltam, azt éppen nem, amit ők küldtek, de énekelnék szívesen egy lemeznyit. S akkor kitaláltuk azt az első lemezt, amiről te idéztél.

Végül is mi az, amit csak dalban tudsz elmondani, amit egy színpadi szerepben nem lehet?
K. A.: Bródy fogalmazott meg valami olyasmit, hogy egy dal 3-4 percnél nem tarthat tovább, lehetőleg egy megjegyezhető dallam kell bele, valami megjegyezhető szöveg, s mégis vallani tudsz általa a világról. Ez a kötöttség őrületes szabadságot ad. Ha azt mondják, csinálj szabadon, amit akarsz, akkor nehezen tudsz valamit kezdeni vele. De ebben a „hárompercesben” nagyon sokat és érdekeset lehet mesélni az embereknek magadról meg róluk…

Más a közérzeted egy színházi előadás, illetve egy koncert végén?
K. A.: Semmiben nem különbözik. De úgy látom, a nézőkben más nyomokat hagy. Amikor a Pesten születtem című koncert ment a Vígben, azok a nézők, akik ott voltak, egészen másról számoltak be, mint egy hagyományos színházi előadás után, sőt, bizonyos esetekben azt mondták, hogy ez egy kicsit másképp érdekes, meglepő volt számukra. Mintha közelebb tudnánk hozni egymáshoz a nézőket… Néha jobban, mint egy színielőadáson.

Miben különbözik a Lövölde tér, mint a Pesten születtem?
K. A.: Csupán annyiban, hogy nincsenek benne vígszínházi vendégek, csak Hernádi Jutka meg Heilig Gábor. A dalok közt beszélünk, sztorizgatunk is egy kicsit, szóval olyan helyes, szórakoztató est ez. Ha valaki szeret minket, az jöjjön! Aki meg nem szeret, az ne jöjjön, mert nincs más. Nincsenek amerikai típusú filmrészletek, nincs LED-fal, nincs szárazjég meg egyéb show-elemek. Semmi nincs, csak mi, akik szépen elénekeljük a dalokat.
hirdetés


A Moszkva („be voltunk rúgva”) című opus is elhangzik?
K. A.: Naná. Moszkvában 1970-ben voltam először, a Kapaszkodj a fellegekbe című filmet forgattuk, aztán a Vígszínházzal is vendégszerepeltünk ott, úgyhogy arról a korszakról lehet mit mesélni.

A zenés vígjátékok, operettek világába szintén belekóstoltál a Vígszínházban – legutóbb az Egy csók és más semmiben. A zenés színpadon is jó dalra fakadni?
K. A.: Hát… Nem olyan nagyon. Ha nem muszáj, nem akarnék. Nincs olyan vágyam, hogy operett- vagy musicalénekes legyek. Amikor belekeveredem, akkor megoldjuk. Például a Csókos asszonyt kifejezetten szerettem. Óriási rendezése volt Iglódi Pistának. De olyan, hogy énekes szerep, attól inkább kicsit tartok…

Egy városi legenda szerint Zorán felkért, hogy élőben, koncerten is énekeld el vele a Hé, 68 című dalt, de te annyira rettegtél, hogy hetekig tartott, amíg sikerült nagy nehezen rábeszélnie.
K. A.: Ez igaz. De nem ez volt az egyetlen közös fellépésünk. Akkoriban jelent meg az első albumom, amikor Zorán járta az országot a saját estjével. Azt mondta, unatkozik egyedül, kellene egy vendég neki. S mivel megszerette a lemezemet, megkérdezte, lennék-e az ő vendége. Azt mondtam, lennék, ha mernék énekelni közönség előtt. Majd ő megtanít engem, mondta. És meg is tanított. Aztán a Heilig is. Mindent meg kellett tanulni valahogy. Nekem csak a parodistaságot nem kellett tanulni, az úgy jött a gyerekkori véremből, amikor Ki Mit Tud?-os voltam. Mindenki kérdezi, ott nem féltél? Nem, ott tényleg nem. De attól kezdve, hogy a főiskolára fölvettek, és főleg miután elvégeztem, és úgynevezett színész lettem, attól kezdve gyakran féltem mindenfélétől. Viszont egy gyerek a hályogkovács bátorságával cselekszik, fogalma sincs, hogy mit vág, csak leveszi…

Szóval a koncert előtti drukk már csillapodott benned.
K. A.: Pici mindig van. Fél hét és hét között hülyeségeket beszél az ember, kávézgat, megcsókolja a másikat, fölveszi a ruháját, kicsit bepacsmagolja az arcát, aztán héttől hét óra öt percig előjön egy kis félelem. Hogy milyen lesz, ami jön. Nem is attól félek, hogy baj ér, fejemre esik egy tégla, vagy elromlik a mikrofon, hanem hogy jó legyen az az este, hogy hasson!

Írsz-e új dalokat?
K. A.: Szívesen írnék, de ma már csomó minden kiment a divatból. A lemez is. Lemezkiadás úgyszólván nincs is. Eddig, ha dalokat írtunk, mindig egy lemeznyi szerzemény született. Ma pedig az van, hogy az ember ír egy(etlen) dalt, és azt felteszi az internetre. De ehhez nekem nincs igazi kötődésem. Ehhez én nem értek, nem vagyok benne otthon. Még. Aztán hátha…



vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor