RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. október 21., szombat
Orsolya

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Semmi-probléma
2017-03. szám / Jónás Ágnes

Miért mondja azt valaki, hogy semmi, ha megkérdezik tőle, mi a baj? Miért gondoljuk azt, hogy egyszerűbb elhárítani a kérdéseket? Ilyen és ehhez hasonló dilemmákat jár körbe a Kiscsillag zenekar Semmi Konferencia című lemezbemutató koncertje március 29-én a MOM Kulturális
Központban, melynek keretében a tavaly áprilisban, az Erkel Színházban nagy sikerrel debütált, azonos címmel futó koncertszínházi előadáshoz írt dalok hangzanak el. Lovasi Andrással, az ország leg­nép­sze­rűbb art-rock zenekarának vezetőjével az elfojtás hátulütőiről, a művészeti értékekhez fűződő hamisítatlan magyar attitűdről, de legfőképp a „semmiről” beszélgettünk.

A Semmi Konferencia hivatalos budapesti lemezbemutatójára egy előadás keretében kerül sor – olvasható az esemény ajánlójában. Ezek szerint hasonló lesz a mostani produkció a tavaly áprilisihoz, melynek az Erkel Színház adott otthont?
L. A.: Ez szinte ugyanaz a koncertszínházi előadás lesz, nyilván vannak főleg zenei változások, hiszen azóta felvettük, megjelent a zenei anyag album formában is, és egy csomó szólam a készítés közben csiszolódott, de tartalmát tekintve ugyanaz lesz.

A főszereplő egy kisfiú, aki azon munkálkodik, hogy búskomor édesanyját ismét jókedvűnek lássa.
L. A.: Igen, van egy kisfiú, akinek az anyukája depressziós, s aki csak ül, és néz maga elé. Mikor a kisfiú megkérdezi, hogy mi a baj, az anyuka mindig azt mondja, hogy semmi. A kissrácot elkezdi érdekelni, hogy mi lehet ez a „semmi”, folyton ezen rágódik, majd hallja a szomszédoktól, hogy létezik valami, amivel minden problémát egy csapásra meg lehet oldani, s amit úgy hívnak: konferencia. Hajléktalan barátjával nekiállnak szervezni egy konferenciát a Semmiről, ahová meghívják a Semmi szakértőit, hátha megtudják, mi az a Semmi, amitől az anyukája szomorú. Úgy gondolják, ha megtudják, talán meg is tudják gyógyítani. Maga a konferencia a darab második felében zajlik, egybefüggő, hét dalból álló zenei blokk. A Semmi szakértőit Falusi Mariann, Pásztor Anna, Varga Livius, Likó Marcell, Busa Pista, Földes Eszter személyesítik meg, én játszom a kisfiút, Péterfy Bori az édesanyát, Leskovics Gábor Lecsó, a Kiscsillag énekese, billentyűse és gitárosa pedig a kissrác hajléktalan barátját.

Feleséged, Földes Eszter rendezője is a darabnak.
L. A.: Én nem vagyok író, nem értek a dramaturgiához, a történetvezetéshez – amikor elakadtam, Eszter beleírt a darabba, és rengeteg hasznos ötletet mondott. Annak idején az Idáig tudom a történetet első részének megírását is Papp Sándor Zsigára hagytam.

Mi inspirálta ezt az egyszerűségétől nagyszerű, különleges, abszurd sztorit?
L. A.: Az alapötlet a 2006-os Menetszél című dalunk szövege adta, a sztori szerves folytatása az Idáig tudom a történetet című zenés színházi estnek, melyben Papp Sándor Zsigmonddal egy szerelmi háromszög történetét vetítettük föl. Megszerettük a figurákat, és elhatároztuk, hogy továbbra is használjuk őket. Olyan ez, mint egy szappanopera, csak közben eltelt pár év.

Míg egy énekes sikere az önazonosságban rejlik, addig a színészé az átlényegülésben, egy adott karakterrel való összeolvadásban. Utóbbi könnyen megy?
L. A.: Nem, hiszen én azt szoktam meg, hogy a saját gondolataimat tolmácsolom, de nem is a színészkedésre törekszünk, hiszen nem vagyunk színészek – a történetmesélésre fókuszálunk: a Semmi Konferencia monológköntösbe bújtatott, egymásra reflektáló történeteit különböző aspektusokból mondjuk el.
hirdetés


A semmi végül is egy kommunikációs sablon. A „mi van veled” kérdésre is gyakran vetjük oda reflexből válaszként.
L. A.: És ezt válaszolja a gyerek is, mikor hazajön az iskolából. Az emberi gondolkodás nem nagyon tud mit kezdeni a semmivel, viszont hosszasan lehet rajta rágódni. Amolyan bölcsészgumicsont, az emberi gondolkodás egyik végpontja, de azért nem kell megijedni, a darab nem, vagy főleg nem erről szól, hanem arról, hogy miért mondja azt valaki, hogy semmi, ha megkérdezik tőle, mi a baj, miért gondoljuk azt, hogy egyszerűbb elhárítani a kérdéseket, eltemetni magunkban mindent, amivel úgyse tudunk egyedül megbirkózni. Transzparensen, titkok nélkül élni nagyon klassz dolog, gondolj csak arra, mennyivel könnyebb a németeknek , ahol a Honecker-rezsim után nyilvánosak lettek az ügynökakták, mi meg mit szerencsétlenkedünk azokkal is.

Te is a semmizős típus voltál, amikor annak idején a gyerekeid arról faggattak, hogy miért lógatod az orrod, vagy inkább megnyíltál előttük, és elmagyaráztad, mi nyomja a szíved?
L. A.: Én inkább magyaráztam, azt hiszem, de persze volt, amit nem mondtam el, hiszen sokszor van, amire egyszerűen nincsenek szavak, azonban ha megpróbálod elmondani, ha keresni kezded a szavakat, az az első lépés. Így legalább magunk előtt tisztább lesz minden. Na, persze elhallgatásban, elkenésben, semmitmondásban mi, magyarok különösen jók vagyunk, és ehhez még politikusnak sem kell lenni.

Pedig például a közép-kelet-európai országok kultúrájához képest a magyarok színházi, irodalmi, zenei és filmes élete nagyon színes, nincs okunk hallgatni, büszkén döngethetnénk a mellünket. Ehhez képest még az Oscar-díjból is igyekszünk kihámozni a negatívumot – ekkor nem okoz gondot a kibeszélés, megered a magyar nyelve.
L. A.: Az tényleg vicces, hogy a tavalyi nyári futball Eb-szereplés volt hosszú idő után az első (és persze az utolsó) dolog, ami össznépi összeborulást hozott, de lehet nekünk bármilyen világraszóló sikerünk, kis idő után megjelennek a „szakértők”, és saját kényszerképzeteiknek megfelelően nyomják a keserűt.

Lovasi 50 címmel november 11-én adsz koncertet a Papp László Sportarénában. Milyennek látod az ötvenéves önmagad, s milyennek a harminc évvel fiatalabbat?
L. A.: Pont azért is csinálom ezt a koncertet, hogy többet tudjak utána erről mondani! Egy Aréna-koncert remek önismereti tréning, ez lesz az első alkalom, amikor volt vagy létező zenekarra való tekintet nélkül az általam írt összes dal közül válogathatok, és meghívhatom azokat az alkotótársakat, akikkel az elmúlt harminc évet végigjártam, végigjátszottam. Nincs pontos képem arról, milyen voltam harminc évvel ezelőtt, sőt még arról se, hogy most milyen lehetek, de annyit biztosan tudok, hogy még szóba áll velem az a fiatalember a Karinthy- novellából. Látod, ezért jó, ha egy olyan országban élsz, ahol nem hagynak elszállni magadtól.




vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor