„Mentünk az álmaink után és hittünk magunkban”
2019. május 22. / Jónás Ágnes

Rendhagyó crossovernek lehetünk fültanúi június 13-án: a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Kis-éji Rock and Roll címmel ad közös koncertet az Anna and the Barbies és a Heureka Pop Orchestra, melynek apropóján az idén tizenöt éves Anna and the Barbies múltjáról, jelenéről,
boldogságbunkerről, koncertekről és a Hello Ugar! elnevezésű zenei fesztiválról is beszélgettünk Pásztor Anna énekesnővel.

Anna and the Barbies és Heureka Pop Orchestra (amely Ma­gyaror­szág legnívósabb szimfonikus zenekaraiban játszó kiváló művészekből áll), vagyis rock and roll és szimfonikus zene – e kettő elegyének lehetünk fültanúi június 13-án. A két világ első hallásra meglehetősen távol áll egymástól.
P. A.: Szerencsére az Anna and the Barbies a maga sokol­da­lú­ságából, sokszínűségéből fakadóan számos művészeti ággal és stí­lus­sal képes együttműködni, legyen szó akár egyházi kórusról, szim­fo­ni­kus zenekarról, cirkusz­mű­vé­szekről, irodalmárokról vagy színészekről. Tavaly október 23-án volt szerencsénk szimfonikus zenekarral együtt­ját­szani, először mindannyian megilletődve álltunk egymással szem­ben, a próbasorozat alatt azonban elképesztő energiák kezdtek el működni köztünk; a cizelláltság és a rock and roll tökéletes, izgalmas elegyet alkotott. A júniusi, modern látványvilágú koncerten lesz olyan, hogy egyetlen hangszer kíséri az éneket, és lesz, hogy vonósnégyes-köntösbe öltöztetjük a dalokat. Ezúttal nem gondolkodtunk össz­mű­vé­szeti jellegben, mert kizárólag a zenére és az üzenetre szeretnék koncentrálni. Ez a koncert előfutára annak a nagyszabású novemberi ünneplésnek, amelyben a tizenöt éves jubileumunk kiteljesül, s melynek keretében a Szent Efrém Férfikarral állunk színpadra, fergeteges, összművészeti, tematikus produkcióval készülünk Budapest legnagyobb színházában.

Másfél évtized alatt hazánk egyik legkarizmatikusabb bandájává nőtte ki magát a zenekar. Milyen várakozásokkal indultatok útnak?
P. A.: Már az is csoda volt, hogy zenélhetünk, a kezdeti tapogatózások is jutalomfalatok voltak az élettől. Mentünk az álmaink után és hittünk magunkban. Mint annak idején, amikor a tanyánkon egy összedőlt épületből űrhajót építettünk az öcsémmel. Mindig zavarban vagyok, amikor a munkámról kérdeznek, mert őszintén szólva nem érzem munkának, amit csinálok. Az egész életem olyan, mint egy játék, én pedig olyan vagyok, mint egy gyerek a játékboltban, akinek azt mondják, bármit levehet, kipróbálhat, bármivel játszhat. Közben pedig szeretnék, szeretnénk rámutatni a dalainkkal arra, hogy az életet merni kell élni.

Erről szól a Márti dala is. A nóta az egyik személyes kedvencem, mert mindig elhiteti velem, hogy érdemes mosolyogni, szeretni. Aztán amikor kilépek az utcára, és meglátom az emberek szemében az agressziót és a közönyt, némileg átrajzolódik a társadalomba, az életbe vetett hitem.
P. A.: Fontos, hogy kialakítsunk magunkban önvédelmi mechanizmusokat, s ha ez azt jelenti, hogy fülhallgatóval a fülünkben, zenét hallgatva kell közlekednünk, akkor azt kell tennünk. Aláírom, hogy sok az agresszió, de nem hiszem, hogy a 21. század sokkal rosszabb, mint a középkor. Mindig voltak sötét periódusok a történelemben, de a sötétség ugyanúgy képes inspirálni, mint a világosság, a világosságot pedig nem kívülről kell várni, hanem magunkban kell keresni. Szerintem mindenkinek a saját kis bunkerét kell kiépítenie, hogy aztán a boldogságát ott őrizgethesse.
A jubileumhoz visszakanyarodva, úgy tudom, hogy szinte minden hónapra készültök valami meglepetéssel, ilyen volt például a Sajnálom című dalotokhoz készült fekete-fehér videoklip februárban.
P. A.: A Sajnálom egy nagyon személyes, szimbólumokkal teli, szuggesztív dal, mely kegyelemről, megbocsájtásról, békéről szól, és beszél arról a vad, csapongó életről, amit régebben éltem, éltünk a zenekar tagjaival. A dalban szereplő lázadó én önmaga cizelláltabb énjével köt békét egy szürreális ceremónia keretében, ahol én játszom az összes kiemelt szerepet. A kisfilm világát egy koncert után, a Debrecenből hazafelé vezető úton álmodtam meg; a rendezést és – Porkoláb Norbert segítségével – a vágást is én vállaltam magamra. Norberttel egyébként az Álmatlan című filmünk készítése közben találtunk egymásra.

Az ünneplés része volt egy különleges koncert is, melyre április 18-án, az Akvárium NagyHalljában került sor.
P.A.: Igen, itt már új dalokat is hallhatott tőlünk a közönség. Teljesen lemeztelenített műsorral, letisztult színpadképpel és színtiszta zenével kalauzoltuk a közönséget a zenekar sajátos atmoszférájú világába. Dalainkkal a Prodigy frontembere, Keith Flint előtt tisztelegtünk. A következő nagy koncertállomásunk – ahogy korábban említettem – a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lesz, augusztusban fellépünk a Bu­da­pest Parkban, az évet pedig a Barba Negrában zárjuk.

Nyár közepén azért lesz még egy izgalmas, nagyszabású vállalásotok: július elején startol a Hello Ugar! fesztivál, melynek ti vagytok a megálmodói.
P. A.: Igen, nagy öröm, hogy hetedik alkalommal rendezhetjük meg ezt a zene-, környezet- és emberbarát fesztivált Ópusztaszeren, az Akhal Ménesen, ahol a zenészek együtt buliznak, pihennek és szórakoznak a közönséggel, s néhány napra kiszakadhatunk a mindennapok digitális hajtásából, és megtapasztalhatjuk a természet közelségét. A projekt eleinte csak rajongótábornak indult, ahol a leghűségesebb követők közül néhány százan töltöttek együtt velünk pár napot. Néhány éve bevezettük a „no selfie” zónát és a te­le­fon­par­kolót is, ahová akár egész napra megőrzőbe adhatják a látogatók a telefonjaikat. A kütyük leadásáért cserébe puszi- és öleléskuponokat adunk. Idén olyan előadók lépnek fel az Anna and the Barbies mellett, mint például a Quimby, a Vad Fruttik, a 30Y, az Apey, a Magashegyi Underground és a Kowalsky meg a Vega. Szellemet és lelket feltöltő napok ezek, melyek nem elvesznek tőlünk, hanem töltenek bennünket.