2019. július 30. / GK
A nagyszerű olasz-francia színésznő, akit a hazai közönség Francois Ozon 5x2 című filmjében ismert meg, az utóbbi időben egyre többet rendez is. Párizsban futottunk össze, ahol lelkesen mesélt legutóbbi rendezéséről is.
Rendezőként jegyzett filmjeiben nagy kedvvel mossa össze a fikciót a valósággal.
V. B. T.: Mi mindig így csináljuk. Én és a két forgatókönyvíró-társam, Noémie Lvovsky és Agnès de Sacy mindig a valósággal kezdjük, de ez egyáltalán nem köti meg a kezünket, jöjjön, aminek jönnie kell, írás közben mindent szabad, bármelyikünk bármit kitalálhat. Nem ragadunk bele a valóságba. Teljesen önéletrajzinak a legutóbbi filmemet (Les estivants – a szerk.) sem mondanám. A Velencei Filmfesztiválon mutatták be, rögtön meg is jegyezte egy újságíró, hogy olyan, mint egy képzeletbeli önéletrajz. Ezzel hajlamos vagyok egyet is érteni. Szeretem azt az ellentmondást, amit ez a fura műfaji megjelölés hordoz, hiszen egyszerre képzeletbelinek és önéletrajzinak is lenne, ez maga az abszurditás.
Mégis, mik lennének a nem képzeletbeli, hanem valós önéletrajzi elemek a filmben?
V. B. T.: Olyan ez, mintha sütnék magának egy csomó hozzávalóból, lisztből, tojásból, cukorból, vízből és még ki tudja miből egy tortát, és amikor kész vagyok, és maga elé teszem, azt kérdezné, hogy jó, de hol van ebben a liszt? Ilyen torta az én filmem is – utólag bajosan tudnám szétszálazni az összetevőket. Ráadásul rengeteg jelenetet végül ki is vágtam a filmből. A vágás során sok minden ki szokott esni, olyan jelenetek is, amiket nagyon megszerettem, ez a normális ügymenet, de most a szokásosnál is többet kellett vágnom, a vágószobában be is pánikoltam egy kicsit, de így kívánta meg a film ritmusa. Feszültség nélkül nincs film, ezt szolgálta a különösen hosszú vágási folyamat is. A végeredmény egy tablószerű film lett.
Voltak előképei?
V. B. T.: Olyan klasszikusok motoszkáltak a fejemben, mint például Jean Renoirtól A játékszabály, de Goldonitól a Nyaralás-trilógia és Gorkijtól a Nyaralók is sokszor eszembe jutott a munkálatok során. Persze botorság lenne a nagy példaképekbe kapaszkodni, semmi jóra nem vezetne. Igyekeztünk a magunk útján járni.
Színészként olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Francois Ozon és Patrice Chéreau. Az így szerzett tapasztalatok rendezőként is a segítségére voltak?
V. B. T.: Nagyon is. Tele vagyok mindazzal, amit Ozontól, Bertoluccitól vagy Noémie Lvovskytól tanultam. Bár Bertoluccival csak egy rövidke filmetűdöt forgattam, de már ez is sokat jelentett. Mivel színészből lettem rendező, mindig úgy rendezem a színészeimet, ahogy én is szeretném, hogy engem rendezzenek. Megpróbálom mindazt megadni nekik, amire hasonló helyzetben én is vágyom. Hogy megkapom-e, már más kérdés. Sok mindent ellestem azoktól a fontos rendezőktől, akikkel együtt dolgozhattam, s bár egyiküket sem másolom, amit tőlük tanultam, azt gyakran alkalmazom.
Mi lenne ez?
V. B. T.: Ha együtt dolgozom színészként egy rendezővel, alap, hogy rajongjak érte. És ugyanilyen fontos, hogy ő meg szeressen engem. A harmadik legfontosabb dolog, hogy mozgasson ki legalább egy kicsit a komfortzónámból. Ha ez a három megvan, nagy baj már nem lehet. A negyedik pont az lehetne, hogy beleszeretek a rendezőmbe és összeházasodunk.
Rendezőként jegyzett filmjeiben nagy kedvvel mossa össze a fikciót a valósággal.
V. B. T.: Mi mindig így csináljuk. Én és a két forgatókönyvíró-társam, Noémie Lvovsky és Agnès de Sacy mindig a valósággal kezdjük, de ez egyáltalán nem köti meg a kezünket, jöjjön, aminek jönnie kell, írás közben mindent szabad, bármelyikünk bármit kitalálhat. Nem ragadunk bele a valóságba. Teljesen önéletrajzinak a legutóbbi filmemet (Les estivants – a szerk.) sem mondanám. A Velencei Filmfesztiválon mutatták be, rögtön meg is jegyezte egy újságíró, hogy olyan, mint egy képzeletbeli önéletrajz. Ezzel hajlamos vagyok egyet is érteni. Szeretem azt az ellentmondást, amit ez a fura műfaji megjelölés hordoz, hiszen egyszerre képzeletbelinek és önéletrajzinak is lenne, ez maga az abszurditás.
Mégis, mik lennének a nem képzeletbeli, hanem valós önéletrajzi elemek a filmben?
V. B. T.: Olyan ez, mintha sütnék magának egy csomó hozzávalóból, lisztből, tojásból, cukorból, vízből és még ki tudja miből egy tortát, és amikor kész vagyok, és maga elé teszem, azt kérdezné, hogy jó, de hol van ebben a liszt? Ilyen torta az én filmem is – utólag bajosan tudnám szétszálazni az összetevőket. Ráadásul rengeteg jelenetet végül ki is vágtam a filmből. A vágás során sok minden ki szokott esni, olyan jelenetek is, amiket nagyon megszerettem, ez a normális ügymenet, de most a szokásosnál is többet kellett vágnom, a vágószobában be is pánikoltam egy kicsit, de így kívánta meg a film ritmusa. Feszültség nélkül nincs film, ezt szolgálta a különösen hosszú vágási folyamat is. A végeredmény egy tablószerű film lett. Voltak előképei?V. B. T.: Olyan klasszikusok motoszkáltak a fejemben, mint például Jean Renoirtól A játékszabály, de Goldonitól a Nyaralás-trilógia és Gorkijtól a Nyaralók is sokszor eszembe jutott a munkálatok során. Persze botorság lenne a nagy példaképekbe kapaszkodni, semmi jóra nem vezetne. Igyekeztünk a magunk útján járni.
Színészként olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Francois Ozon és Patrice Chéreau. Az így szerzett tapasztalatok rendezőként is a segítségére voltak?
V. B. T.: Nagyon is. Tele vagyok mindazzal, amit Ozontól, Bertoluccitól vagy Noémie Lvovskytól tanultam. Bár Bertoluccival csak egy rövidke filmetűdöt forgattam, de már ez is sokat jelentett. Mivel színészből lettem rendező, mindig úgy rendezem a színészeimet, ahogy én is szeretném, hogy engem rendezzenek. Megpróbálom mindazt megadni nekik, amire hasonló helyzetben én is vágyom. Hogy megkapom-e, már más kérdés. Sok mindent ellestem azoktól a fontos rendezőktől, akikkel együtt dolgozhattam, s bár egyiküket sem másolom, amit tőlük tanultam, azt gyakran alkalmazom.
Mi lenne ez?
V. B. T.: Ha együtt dolgozom színészként egy rendezővel, alap, hogy rajongjak érte. És ugyanilyen fontos, hogy ő meg szeressen engem. A harmadik legfontosabb dolog, hogy mozgasson ki legalább egy kicsit a komfortzónámból. Ha ez a három megvan, nagy baj már nem lehet. A negyedik pont az lehetne, hogy beleszeretek a rendezőmbe és összeházasodunk.