„Nagyjából ekkora hősök lehetünk” – Grecsó Krisztiánnal a Veráról
2019. szeptember 21. /

Az író új regénye 1980-ban játszódik Szegeden – oka van annak, hogy négy évtizedet lépünk vissza az időben. A főszereplő egy negyedik általánosba járó, tizenegy esztendős kislány, akinek váratlanul megváltozik az élete, és nem csak azért, mert egymásba szeretnek az iskolájukba
érkező lengyel fiúval, Józeffel. „Vera nem én vagyok” – olvashatjuk a szerző honlapján, aki még hozzáteszi: „Ő sokkal jobb ember nálam. … Ez a kislány nagyszerű ember, felnő a feladathoz. Mindenhez, ami rá­sza­kad.” És sok szakad rá.

Nem sokkal a könyv februári megjelenése után naponta találkoztam veled a villamosmegállóban: egy óriásplakáton álltál, ami a könyvedet reklámozta.
G. K.: A különböző kiadók, kiadói csoportok nagyon sokféle módon igyekeznek olvasásra bírni az embereket. A legtöbbször az író válik cégérré, rajta keresztül próbálnak érdeklődést kelteni egy-egy könyv iránt. Ez egész Európában így működik, sőt Európán kívül is. Nem hiszem, hogy az alkotók ilyetén szerepvállalása elvesz a könyv ér­té­kéből.

Szerencsére te – plakáttal vagy plakát nélkül – azok közé tartozol, akik nemigen panaszkodhatnak a szakmai és az olvasói érdeklődésre.
G. K.: Nem, és természetesen örülök is, hogy az olvasók meg­tisz­tel­nek az érdeklődésükkel. De ez nem volt mindig így! Már húsznál több éve vagyok a pályán, az első mun­kám, egy verseskötet, a Vízjelek a honvágyról, 1996-ban jelent meg. Ennek a huszonvalahány esztendőnek a több mint fele úgy telt el, hogy egy szubkultúra marginális figurájaként tartottak számon, ha egyáltalán. Ültem a Vörösmarty téren a Könyvhéten, és a szerkesztőmmel beszélgettem. Ennek a periódusnak is akad­nak tanulságai, ahogy a későbbinek is. Tudható, két dolgot nehéz elviselni: a sikertelenséget és a sikert.

A sikert talán még nehezebb.
G. K.: Pláne annak, aki hirtelen robban be. Mögöttem sok kudarc és munka van, ez segít és alapot ad.

Megkockázatnám naivan, hogy a sikeredbe valamelyest talán az írásaid esztétikai minősége is be­le­játsz­hat… Bár mindig vannak, akik érdemtelenül lesznek ismertek, és nem is feltétlenül csak negyedórára. A Vera helyszíne, Szeged, a te életedben is fontos.
G. K.: Ott jártam egyetemre, 2001-ben végeztem. Előtte főiskolás voltam Békéscsabán, így sokkal jobban megbecsültem, hogy egyetemista lehetek, mint akik az érettségi után kerültek be. Sokat jelentett ez az öt év. Közben dolgoztam, korán rákényszerültem, hogy megálljak a lábamon.

Az akkori Szegedet nyilván alaposan megismerted. De a Vera cselekményét 1980-ba helyezted, igencsak megnehezítve a saját dolgodat.
G. K.: Ez a szülők identitásproblémái miatt fontos, amik a második világháborúval kapcsolatosak. Ha 80-ban negyvenesek, akkor a háború alatt születhettek, vannak háborús emlékeik. Ezt még a Jelmezbálban összeraktam, most csak átemeltem onnan. Vera már abban a regényben feltűnik, bár ott nem főszereplő. Egy vidéki középkáder-, felsőkáder-világot sem éltem meg – Vera apja katonatiszt, Béla bácsi fő­szer­kesz­tő-helyettes. Elvtársak, akik lovastornára járatják a gyerekeiket, nem pedig kajakozni.
Vera most főszereplő lett, amivel még nehezebbé tetted a feladatod, hisz a narrátornak egy tizenegy éves kislány belső világáról kell beszélnie. Akiről ráadásul kijelentetted, hogy nem te vagy, bár én ezt nem hiszem el teljesen.
G. K.: Vera megfeleléskényszeres, szeretetéhes, szorongó, kicsit koravén kislány, mint amilyen fiú én is voltam. Ezt mind tőlem kapta, belőlem van, akár egy idealizált alteregó is lehetne, miért ne? Meglepő, hogy az alakja milyen szélsőséges véleményeket is kivált. Egyesek kifejezetten indulatosan reagálnak, kikérik maguknak, hogy egy tizenegy éves gyerek szerelmes – amit egyébként nem ő mond magáról, hanem a narrátor állítja róla. De jó, fogadjuk el, hogy szerelmes – csak aztán ez a szerelem ráesik, mint egy nagy kő! És majdnem agyonnyomja.

Ráadásul nyomasztja sok más is.
G. K.: A krízisét ki sem bontottam igazán, hisz a féltve őrzött családi titok csak sokára derül ki: mire el­fo­gad­ja, amit megtudott, már szinte vége is a könyvnek. Hogy mi történik utána, hogyan beszéli meg a szülei­vel, már nem látjuk. Azt látjuk, hogy még tart a krízis, aminek során a szülők traumái is elő­buk­kan­nak. Engem nagyon izgatnak a magyar társadalomban, a családtörténetekben jelen lévő elhallgatások és sértettségek: egyfelől sok mindenről nem beszélünk, pedig nyomasztanak minket, másfelől pedig esetleg tényleg nagyon rossz mondatok miatt képesek vagyunk éveken át nem szólni egymáshoz. Lépten-nyomon találkozom a megbocsátásra való képtelenséggel. Nincsenek minták.

Vera nagyon szerethető figura, aki bizonyára tényleg jobb nálunk.
G. K.: Helytáll egy nehéz helyzetben. Ha akarom, hős. Nem Antigoné, nem Élektra: Vera. A legtöbben nagyjából ekkora hősök lehetünk. Ezt a fajta hétköznapi hősiességet akartam megmutatni. Mert képesnek kellene lennünk az őszinteségre, képesnek kellene lennünk a megbocsátásra. Egyáltalán, képesnek kel­le­ne lennünk szeretni.

Grecsó Krisztián: Vera
Magvető Kiadó, 2019
336 oldal / 3699 Ft