2019. október 30. / Pavlovics Ágota
A négy önálló életműből rendezett kiállítás-együttes összekötő gondolata a festészet. A négy kiállító művész – Szotyory László, Kondor Attila, Konkoly Gyula és Lajta Gábor – aktuális kiállításait, amelyek november 17-ig láthatók Tiszta szívvel festeni összefoglaló címmel a Műcsarnokban, a tárlatok kurátorai ajánlották.
„Lajta Gábor retrospektív kiállításán az 1985-2019 között készült műveivel mutatjuk meg munkássága legfontosabb állomásait – fogalmaz Kondor-Szilágyi Mária, a kiállítás kurátora. – A 80-as években készült ajtó fotósorozatával, fénnyel formált tereivel kezdődik a tárlat. A következő korszakban, a műtermi beállításokon, modelleket látunk valamilyen elfoglaltság közben. A 2000-es években a koncerthelyszíneken rögzített jelenetek a korábbi művekkel szemben már jóval színesebbek. Ezt követően még a korábbinál is erősebb színvilág következik, színházi beállítások ábrázolása, sötét háttérrel. 2015-ből származik a néhány éve Budapesten eltűnt francia diáklány, Ophélie Bretnacher térfigyelő kamerák által rögzített utolsó útjának állomásait megörökítő sorozata. A bűnügyi hír alapján készült sorozat címe Az oroszlán nyelve, ami intellektuális utalás a helyszínre és a történtekre. A Lánchíd nyelv nélküli oroszlánjainak tervezőjére, valamint arra, hogy nem tudjuk elmondani, mi történt, nincs nyelvünk hozzá. A kiállítás a festő két utoljára készült képével zárul, az egyiken bőröndöt cipelő férfi, maga a művész látható – a művész alakja gyakran megjelenik a képeken –, a másik címe Fegyver.”
„Konkoly Gyula avantgárd festőként indult, az Iparterv generáció markáns képviselője volt, aki konceptuális műveivel hökkentette meg nézőit – veszi át a szót Rockenbauer Zoltán, a kiállítás kurátora. – 1972-ben, Párizsban már a művészet halálát vizionálta, manifesztumot tett közzé a képzőművészet megszűnéséről, és ezzel eljutott a zéró pontig, ahonnan tovább ez az út már nem folytatható. A 80-as években újrakezdte a festést, nem tagadta meg, csak újragondolta saját művészetét. A kilencvenes évektől a klasszikus modernizmus olyan korábbi hagyományaihoz fordul, mint a francia impresszionizmus vagy a nagybányai iskola plein-air tájfestészete, amit olykor színesít egy-egy pop-artos gesztus. Az utóbbi tíz év munkáit bemutató kiállításának képein emberi testeket látunk a szabadban, többnyire tengerparton, strandon, ahol az erős napsütés felfokozza színeket. Bravúrosan megfestett vásznai felszabadult életörömről árulkodnak, de egyben a felszínes dolce vita kritikáját is adják. Provokatív címadásaiban megőrizte a konceptuális szemlélet játékosságát, ugyanakkor korunk képmutató, ’politikailag korrekt’ világáról is elmondja a véleményét.”
„Örülök, hogy az évadot grandiózus festőkiállítással nyitja meg a Műcsarnok – folytatja Horváth Éva Mónika, a Szotyory László-kiállítás kurátora. – A festészetet sokszor temették, de a festészet a vizualitás főnixe. Szotyory László érzéki, gazdag festészetét újragondolom. Toposzai, narratívái könnyen felismerhetők. Ahogy változott a kor, ő és a toposzok is változtak. A Rómeó és Júliát is máshogy rendezték meg a hatvanas években, mint napjaikban. A negyvenéves alkotói múlttal bíró Szotyoryt régen megfejthetetlen attitűdű, érzelmes festőnek tartották, melankolikusnak nevezték, pedig ő nem ilyen, ő túlmegy a melankólián. Ha felidézzük ezt a melankóliát, látjuk, hogy ő nem szomorú, képeit nézve érzéki, örömteli festésnyomokat látunk. Nem beszorult, nem statikus, hanem atmoszférikus érzés lesz úrrá rajtunk, ha a műveit nézzük. Szotyory képei a szépség búvópatakjai, lényegük az emberben lévő szépség mint örök vonzódás felmutatása.”
A kiállítás negyedik alkotóját Mayer Marianna kurátor mutatja be: „Kondor Attila alkotói útja egységes gondolati és stiláris ív mentén halad. Szabadságtapasztalat összefoglaló címen kerül bemutatásra az a festményeket, grafikákat és animációs filmeket magában foglaló műegyüttes, amely a Műcsarnok három termében egy-egy film köré épül. A filmek egyben tematikus egységeket is kijelölnek: Műteremváros, Jelenlét-kert, Belső könyvtár. Az elmúlt években, illetve kifejezetten e kiállításra készült művek között találunk az intim szféra ihlette alkotásokat éppúgy, mint filozófiai-esztétikai alapkérdéseket feszegető témákat, a múlt emlékeiből átemelt művészettörténeti toposzokat, emblematikus épületeket (Pantheon), reneszánsz kerteket, varázslatos képzeletbeli könyvtárakat, amelyek spirituális, érzéki történetté állnak össze.”
„Lajta Gábor retrospektív kiállításán az 1985-2019 között készült műveivel mutatjuk meg munkássága legfontosabb állomásait – fogalmaz Kondor-Szilágyi Mária, a kiállítás kurátora. – A 80-as években készült ajtó fotósorozatával, fénnyel formált tereivel kezdődik a tárlat. A következő korszakban, a műtermi beállításokon, modelleket látunk valamilyen elfoglaltság közben. A 2000-es években a koncerthelyszíneken rögzített jelenetek a korábbi művekkel szemben már jóval színesebbek. Ezt követően még a korábbinál is erősebb színvilág következik, színházi beállítások ábrázolása, sötét háttérrel. 2015-ből származik a néhány éve Budapesten eltűnt francia diáklány, Ophélie Bretnacher térfigyelő kamerák által rögzített utolsó útjának állomásait megörökítő sorozata. A bűnügyi hír alapján készült sorozat címe Az oroszlán nyelve, ami intellektuális utalás a helyszínre és a történtekre. A Lánchíd nyelv nélküli oroszlánjainak tervezőjére, valamint arra, hogy nem tudjuk elmondani, mi történt, nincs nyelvünk hozzá. A kiállítás a festő két utoljára készült képével zárul, az egyiken bőröndöt cipelő férfi, maga a művész látható – a művész alakja gyakran megjelenik a képeken –, a másik címe Fegyver.”
„Konkoly Gyula avantgárd festőként indult, az Iparterv generáció markáns képviselője volt, aki konceptuális műveivel hökkentette meg nézőit – veszi át a szót Rockenbauer Zoltán, a kiállítás kurátora. – 1972-ben, Párizsban már a művészet halálát vizionálta, manifesztumot tett közzé a képzőművészet megszűnéséről, és ezzel eljutott a zéró pontig, ahonnan tovább ez az út már nem folytatható. A 80-as években újrakezdte a festést, nem tagadta meg, csak újragondolta saját művészetét. A kilencvenes évektől a klasszikus modernizmus olyan korábbi hagyományaihoz fordul, mint a francia impresszionizmus vagy a nagybányai iskola plein-air tájfestészete, amit olykor színesít egy-egy pop-artos gesztus. Az utóbbi tíz év munkáit bemutató kiállításának képein emberi testeket látunk a szabadban, többnyire tengerparton, strandon, ahol az erős napsütés felfokozza színeket. Bravúrosan megfestett vásznai felszabadult életörömről árulkodnak, de egyben a felszínes dolce vita kritikáját is adják. Provokatív címadásaiban megőrizte a konceptuális szemlélet játékosságát, ugyanakkor korunk képmutató, ’politikailag korrekt’ világáról is elmondja a véleményét.”
„Örülök, hogy az évadot grandiózus festőkiállítással nyitja meg a Műcsarnok – folytatja Horváth Éva Mónika, a Szotyory László-kiállítás kurátora. – A festészetet sokszor temették, de a festészet a vizualitás főnixe. Szotyory László érzéki, gazdag festészetét újragondolom. Toposzai, narratívái könnyen felismerhetők. Ahogy változott a kor, ő és a toposzok is változtak. A Rómeó és Júliát is máshogy rendezték meg a hatvanas években, mint napjaikban. A negyvenéves alkotói múlttal bíró Szotyoryt régen megfejthetetlen attitűdű, érzelmes festőnek tartották, melankolikusnak nevezték, pedig ő nem ilyen, ő túlmegy a melankólián. Ha felidézzük ezt a melankóliát, látjuk, hogy ő nem szomorú, képeit nézve érzéki, örömteli festésnyomokat látunk. Nem beszorult, nem statikus, hanem atmoszférikus érzés lesz úrrá rajtunk, ha a műveit nézzük. Szotyory képei a szépség búvópatakjai, lényegük az emberben lévő szépség mint örök vonzódás felmutatása.”
A kiállítás negyedik alkotóját Mayer Marianna kurátor mutatja be: „Kondor Attila alkotói útja egységes gondolati és stiláris ív mentén halad. Szabadságtapasztalat összefoglaló címen kerül bemutatásra az a festményeket, grafikákat és animációs filmeket magában foglaló műegyüttes, amely a Műcsarnok három termében egy-egy film köré épül. A filmek egyben tematikus egységeket is kijelölnek: Műteremváros, Jelenlét-kert, Belső könyvtár. Az elmúlt években, illetve kifejezetten e kiállításra készült művek között találunk az intim szféra ihlette alkotásokat éppúgy, mint filozófiai-esztétikai alapkérdéseket feszegető témákat, a múlt emlékeiből átemelt művészettörténeti toposzokat, emblematikus épületeket (Pantheon), reneszánsz kerteket, varázslatos képzeletbeli könyvtárakat, amelyek spirituális, érzéki történetté állnak össze.”