„Nincs bűnhődés, nincs megbánás, nincs megtisztulás”
Tóth Krisztinával a Fehér farkasról

2020. február 22. / D. MAGYARI IMRE

Komor világokba vezetnek minket Tóth Krisztina új kötetének novellái. Ugyanakkor ismerős világba is, mert ez a világ, ha olykor távol van is a mindennapjaink helyszíneitől, a mi világunk. Bármelyikünkkel megtörténhet, hogy állunk az ötödiken egy liftajtó előtt, és a fel-le járó, megállni
nem akaró szekrényből folyamatos sírást hallunk, amiről persze már csak Tóth Krisztinának jut eszébe, hogy ez olyan, „Mintha a ház lelke sírna…” Az ilyen mondatok miatt tartozik a legjobb kortárs alkotók közé. Meg az olyan írásokért, amilyeneket ebben a kötetében is olvashatunk.
[kep3]
Honnan tudod, hogyan ellik egy tehén?
T. K.: Felhívtam valakit – egy kedves barátom adta meg a számát –, egy székely embert, aki marhákat tart, ő mondta el, tőle kaptam a szavakat is.

A Borjú nem pesti történet.
T. K.: Egy fotókiállításon, amelyet a Capa Központ rendezett, a Litera felkérésére választhattunk képeket, amik alapján írnunk kellett egy történetet. Kerekes M. István Pihenő című fotóján két felnőtt arcú, koravén gyerek állt, az egyik egy csecsemőt szoptat, és egy szomorú tehén pihenget velük. Ez az Erdélyben ké­szült kép mozdított meg bennem valamit.

A címadó novella is a lent világába vezet, a szereplőinek az élete nem sokban különbözik az általuk gondozott állatokétól. Honnan ismered ezt a világot?
T. K.: A kérdésedben az a feltételezés rejlik, hogy az ember csak olyasmit tud hitelesen megírni, amiről saját, közvetlen tapasztalata van. Ez bonyolultabb dolog. Szerintem azt tudod megírni, amivel azonosnak érzed magad. A hitelességnek nem a személyes tapasztalat a záloga.

A kötet „lakásnovellák”-kal indul, ilyen a Lift, a Vevők, a Tizenhét lakás, A nő, aki nem törölte le az apját, az Öltözz feketébe! A Tizenhét lakás elbeszélője egy lakótelepen néz eladó lakásokat, azon, amelyiken ő is lakott gyerekként. Ez a világ számodra is ismerős közeg.
T. K.: Ezek írása valóban egyszerűbb volt. Ahol most ülünk, a hetedik lakásom. Az előzőben huszonegy évet töltöttem. Az már nagyon olyanná formálódott, amilyennek én szerettem volna, de annyi minden történt benne, annyira magába szívta ezt a két évtizedet, hogy úgy gondoltam, az életem egy újabb szakaszában már nem szeretnék ott élni. Ez a lakás igazi hazatalálás.

A lakásnovellák szereplői viszont nem érzik jól magukat ott, ahol vannak. Laknak valahol, de az nem az otthonuk. Ez is egyfajta kiszolgáltatottság.
T. K.: És csak egy tünete annak, hogy nem uralják az életüket. Minden más is esetleges a min­den­nap­jaikban. Régi szenvedélyem egyébként, hogy jártomban-keltemben mindenhová bekukucskálok. Már tizenévesen imádtam benézni ablakokon, ma is hihetetlenül izgalmasnak találom meglesni, ahogy egy lakásban tevékenykednek. Külföldön is az a legizgalmasabb, ha eljutok ottani lakásokba.
Találkozol azért olyan emberekkel, akik hiteles, autentikus életet élnek?
T. K.: Ismerek olyanokat, akik erre törekszenek, és nagy ámulattal és megbecsüléssel nézem azokat, akiknek ez sikerül is.

Vannak novelláid, amik világosban, teljes fényben kezdődnek, de aztán elhomályosodnak, a végükön pár szóból kell kitalálnunk, mi is történik vagy mi is történt a múltban. Ilyen például a Túlpart.
T. K.: Nem akartam részletesen elmondani, mi történt egykor, csak bevilágítani a múltba. Megmutatni, hogy ezek az akár évtizedekkel korábban elkövetett bűnök mind körülöttünk és bennünk vannak. Ennek a kötetnek a történeteiben én nagyon fontosnak gondoltam, hogy ne legyen katarzis és ne legyen feloldozás. Nincs bűnhődés, nincs megbánás, nincs megtisztulás. Nekem ez az utóbbi évek legfontosabb tapasztalata. És talán az elérhető bölcsesség legmagasabb foka, hogy nem is várunk ezekre. A bűnök következmények nélkül maradnak, az igazság pillanata nem jön el, a bűnösök nem bűnhődnek meg. Nincs igazságtétel.

A kötetzáró novella egy képhez, Jan Kupetzky A művész családja című festményéhez íródott. Nemrég pedig megjelent egy olyan kötet, az Indiai képnovellák a Kossuth Kiadónál, amiben Kocsis András Sándor fotóihoz írtál szövegeket. Láthatóan szereted az ilyen játékokat.
T. K.: Az elején kicsit tartózkodóan fogadtam az ötletet. Aztán meg­néz­tem az indiai fotókat, és azonnal megszólítottak az arcok. Gyönyörűek ezek a képek, és hamar ráéreztem a belőlük kibomló történetekre.

A 2017-es köteted, a Párducpompa címadó novellájában van egy fejbe vágó mondat: „Igen, lehet, hogy egy mindent elsöprő atomvillanás előtt vagyunk tíz perccel, egy világvége utáni, de megsemmisülés előtti pil­la­nat­ban…” Ez az alapérzésed?
T. K.: Tegnap huszonnyolc fok volt, annak dacára, hogy október vége van. A kislányommal elmentünk a strandra. Ültünk a medencében, ahogy mások is, tűzött a nap – mindenki megszeppenten ült, mintha egy üstökös becsapódását várnák. Semmi nem emlékeztetett a nyári zsivajra. Igazuk volt, meg kellene szeppennünk, ez volna az egyetlen megfelelő válasz. Aztán pedig az életünk újragondolása, bármilyen patetikusan hangozzék is ez. Egyszerűbben, kevesebb magamutogatással, kevésbé mohón túl lehetne élni a saját világunkat.

Tóth Krisztina: Fehér farkas
Magvető Kiadó, 2019
126 oldal / 3499 Ft