Kibeszéletlen traumák fogságában
2020. november 06. / Nagy Klaudia

November 18-án kerül bemutatásra – Őze Áron rendezésében – a Rózsavölgyi Szalonban az El kell mondanom című darab, amelyben egy kétgenerációs család tagjai szenvednek az életük során átélt traumáktól. Az anyát szülei lágerbe való elhurcolása kísérti, az apa életéből minden
rendszer kiharap valamennyit, ami végül felemészti. A fiuk nem találja a helyét, a lányuk gazdagságba és a tökéletes élet illúziójába menekül. A névtelen szereplők a darab egy-egy pontján megrázó monológokban mondják el szorongásaik eredőjét. A szerzővel, Zalán Tibor költővel, drámaíróval a rendszerváltás és a személyes traumák hatásairól beszélgettünk.

A Rózsavölgyi Szalon felkérésére írta a drámát. Ön választotta a témát?
Z. T.: A színház egyik alkotója keresett meg, hogy jó lenne írni egy darabot a rendszerváltozásról. Mi sem áll távolabb tőlem, mint a rendszerváltozásról darabot írni, kevés történelmi vagy aktuális tárgyú darabot írtam életemben. Azt javasolta, mutassuk be, hogy sokaknak egyáltalán nem jött be a rendszerváltozás. Miközben ezrek gaz­da­god­tak megmindenfajta erőfeszítés nélkül, addig nagyon sok embert sem­mi­zett ki, főleg azokat, akik nem tudtak igazodni ehhez a változáshoz. De ez túl nagy téma egy cselekményes darabhoz. Elsősorban költő vagyok, a költő pedig azért lesz költő, mert nem tud történetekben gondolkodni. Ezért egy család áll a dráma középpontjában, és hogy mi vezet oda, hogy a második világháború, a holokauszt, a nyilas uralom, a Rákosi- és a Kádár-rendszer után, amikor végre szabadok lehetnének, összeroppannak, pedig addig bírták svunggal, reménnyel az életet.

A darab főszereplője, a fiú elveszett ember, aki folyamatosan egy helyben toporog. Képes lesz ezen vál­toz­tatni?
Z. T.: Egyenrangú szerepek vannak benne, valamennyi családtag életét végig tudjuk követni a maguk traumáival, de a fiú gyakorlatilag végig színen van, ezért tekinthető főszereplőnek. Az a figura, aki megörökölt az apjától valami tehetséget, de nem igazán tehetséges, érzékenységet, ami nem feltétlenül hasznos egy olyan társadalomban, amelyik épp változni akar, és épp azok érvényesülnek, akiknek nagyobb a hangjuk, akik erősebben tudnak megszólalni. Ez a fiú teljesen alkalmatlan arra, hogy egy átalakuló társadalom része legyen. Nem derül ki a darabból, hogy végül elmegy-e az országból. Nem disszidál, mert akkor már nem lehet disszidálni, demokrácia van. Egyébként az elmenés problematikája végigkíséri a darabot, a szülei is disszidálni akarnak, az anya az ötvenes években, de az apa úgy dönt, marad, mert neki itt még dolga van. Borzalmas csalódásokon megy keresztül, amikor azt hiszi, hogy rá majd számít az új társadalom. A fiú képtelen arra, hogy kint maradjon, amikor feleségével Párizsba utaznak, de idehaza sincs lehetősége a túlélésre. Vannak ilyen emberek, akik született (túl)élhetetlenek.

Tényleg született élhetetlen, vagy a családi traumák teszik azzá?
Z. T.: Ez elég összetett. Van egy Magna Mater, az anya, nagyon erős figura, aki az egész család életét meghatározza. Ez a fiatalember nem tud kinőni az anyai zsarnokságból. Az anya mindig a legjobbat akarja, csak módszereitől sérülnek a gyerekek, ennek az áldozatává válik a fiú is. Az apa nem avatkozik bele az életükbe, mert konfliktuskerülő. Az anyának van egy súlyos sérelme, mégpedig az, hogy nem fogadták be annak idején a férje családjába, mert zsidó származású. A fia viszont olyan keresztény lányt akar elvenni, akit ő nem fogad be, éppen emiatt. Ez a konfliktus sok családban előfordul, de ritkán láthatjuk színpadon. Engem nagyon érdekelt, hogy miért fontos 2000 táján még mindig, milyen vér folyik bennük. Felelhet-e az Auschwitzban elveszített szülőkért egy másodgenerációs fiatal lány, akinek soha semmi köze nem volt a nyilasokhoz? Ezek a konfliktusok végig keresztezik a fiú útját, amik számára megold­hatatlanok, és ez váláshoz vezet. Minden tönkremegy körülöttük, azért, mert egyszerűen nem tudják kibeszélni azt, amit talán nem is lehet.
Aktuális probléma, hogy nem tudjuk kibeszélni a traumákat. Miért?
Z. T.: El fog jönni az idő, amikor kibeszéljük, csak még túlságosan sok az érintett, akik ezeket tényleg átélték,még nem érett a társadalom arra, hogy továbblépjen. A kibeszéletlen traumák éles szem­beál­lá­sokat, gyűlölködéseket tudnak kiváltani, amik megmérgezik a társadalom normális életét.

Hogy tetszik a szereposztás? Ilyennek képzelte a karaktereket, amikor megírta?
Z. T.: Bár megrendelésre írtam a darabot, nem gondolkodtam színészekben. A szereplőket meg­te­rem­tettem magamban írás közben, de a szereposztást látva körülbelül ilyen figurákat gondoltam el. Remek színészek játszanak benne, Őze Áron pedig kiváló rendező is. Fontos, hogy az anya szerepében Kútvölgyi Erzsébet nagyon erősnek ígérkezik. Az olvasópróba után odafordult hozzám, és azt mondta – persze, nem egészen ezekkel a szavakkal –: hát tudod, ez nem is annyira rossz darab. Ez nagy dicséret egy szí­nész­től. Meg fogják tudni teremteni a feszültséget a színpadon.

Olyan szerző, aki figyelemmel kíséri a próbákat?
Z. T.: Szokták mondani, és ebben sajnos igazság van, hogy a halott szerző a legjobb szerző. Az olvasópróbákra bementem, hogyha a színészeknek bármi kérdésük van, ott mondják el, de nem fogok bejárni a próbákra. Őze Áronnal abban maradtunk, ha ő szól nekem, hogy most összeállt valami, szívesen bemegyek, megnézem, és utána átbeszéljük, de nem hiszem, hogy nekem ott kellene alkalmatlankodnom, és a szövegkönyv felé görnyedve figyelnem, hogy kihagynak-e egy névelőt. Mondtam nekik, nyugodtan hagyjanak ki mindent, ami hátráltatja a haladást az előadásban, és nem lényeges. Egyetlen dolgot kérek, hogy ne írjanak bele semmit. Az írás logika, és nekem megvan a magam logikája, mikor írok. Ezt a logikát nem akarom, hogy megtörjék. Ha beleírnak bármit is, amit nem én írtam, akkor valami megváltozik. De a Rózsavölgyiben ez a veszély nem fenyeget.