2021. szeptember 01. / Nagy Klaudia
Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regénye nemcsak a 20. századi orosz, hanem egyben az egyetemes irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása. Sokrétegű és megjelenése óta sokféleképpen értelmezett mű, amelyben számos műfaj és stílus (romantika, realizmus, groteszk)
keveredik. Kettős regénynek is tekinthető: a Pilátus-regény és a moszkvai fejezetek eseményei egymástól függetlenül is értelmezhetők. A Pilátus-regény két központi alakja Jesua és Pilátus, Judea római helytartója. A Nemzeti Színház új előadásában egy újfajta Pilátus-ábrázolással találkozhatunk Alekszandar Popovszki rendezésében. A premierre szeptember 1-jén kerül sor. Rátóti Zoltán Érdemes és Kiváló Művészt, a Nemzeti Színház stratégiai igazgatóját legújabb szerepéről, Poncius Pilátusról kérdeztük.
Már játszott egyszer A Mester és Margaritában, a Nemzeti Színház 2005-ös előadásában. Most újra megtalálta ez a rendkívül filozofikus, bonyolult mű. Közel áll a szívéhez a regény?
R. Z.: Kacskaringós úton jutottam el a regény megértéséhez. Most már elmondhatom, hogy fiatal koromban nem értettem a könyvet. És amikor 2005-ben a szerepre kellett készülni, újra elolvastam, felfedeztem ebből a hihetetlen szellemi alkotásból fakadó erőt, humort és szellemességet. Bár Hontalan Ivánt játszottam, aki nem a humort képviselte, most pedig Poncius Pilátust alakítom a darabban, aki szintén komoly figura. Ez nem baj, csak irigykedve néztem a fiatalokat a próbákon, mert a rendező nagyon jól vezette őket, rengeteg humor került az előadásba. Sokkal több, mint amennyi a korábbi produkciónkban volt.
Alekszandar Popovszki állítja színpadra a művet, aki különleges stílussal, látásmóddal rendelkezik. Milyen volt a közös munka?
R. Z.: Hamar egymásra hangolódtunk, és a társulatot is nagyon megszerette, hálás vagyok neki azért, hogy a fiatal generációt nagyon jó helyzetbe hozta, hogy megadta nekik a stílusbravúr lehetőségét. Nem úgy fogta fel a darabot, mint egy nagy klasszikust vagy egy magasztos történetet, ami számunkra is könnyebbséget jelentett, különösen a fiataloknak.
A fiatalabb nézőkorosztályt célozza meg az előadás?
R. Z.: Nagyon bízom benne. Tartottunk egy házi bemutatót, amelynek során érezhető volt, hogy más közönségréteget is meg fog szólítani, mint akik a Nemzetibe szoktak járni. Nagyon különös nyelvezetet, színpadi kifejezéseket használ, a mai fiatalok nyelvhasználatához és színházi világképéhez közelít, anélkül, hogy veszítene a mélységéből.
A regényben Pilátus lenézi felebarátait, kiábrándult az emberekből. Az ön alakításában milyen Pilátust ismerhetünk meg?
R. Z.: Beszélgettünk a rendezővel, hogy egy megcsömörlött figura ábrázolása túl leegyszerűsített lenne. Próbáltunk abból kiindulni, hogy van valaki, akit szeret. És ez a kutyája. Kell, hogy legyenek érzései. Azt szeretném megmutatni, hogy Pilátus megérzi, hogy feladata van Jesuával, mégsem tudja megmenteni. Számára ez egy életkudarc. Az esendőségét emeljük ki, hogy nem eleve gonosznak született. Megcsömörlött ember, de inkább az a belső konfliktus érdekes, hogy a Főpapok tanácsával szemben érvényre tudja-e juttatni az igazát, vagy megbotlik a jogi útvesztőben, amit felállítanak az ott érvényes törvények. A botlása, hogy nem sikerül Jesuát megmentenie, egy emberi törés. Elítéli, hozzájárul Jesua halálához, de valami lenyomata mégiscsak marad a lelkében, ezért megváltásra vár.
Mi ragadja meg Pilátust Jesua lényében a kihallgatás során?
R. Z.: Másképp fogalmaz, mint a kihallgatások során megjelenő több száz másik. Jesua megérzi Pilátus lényét, és előhozza a napi rutin miatt kegyetlenné vált helytartó érzéseit. Berettyán Sándor játssza Jesuát, vele már több előadásban dolgoztunk együtt, kialakult egyfajta közös nyelv köztünk, ami sokat segít a kettejük viszonyának ábrázolásában.
Ezek szerint nem egy szokványos Pilátus-ábrázolásra számíthatunk.
R. Z.: Nagyon örülök, hogy a rendezővel való közös munkában meg tudjuk mutatni Pilátus gyötrelmét. Kicsit általános, hogy elítél embereket és kegyetlenkedik, nem zsarnokként fogjuk ábrázolni.
Popovszki szerint Bulgakov regényének mai olvasata, hogy bízni kell a csodában.
R. Z.: A feloldozás, a megváltás, az egymásra találás, a megbocsátás időnként ma már csodaszámba megy. Bízni kell benne, hogy az emberek tudnak egymással kapcsolatot teremteni, én így értelmezem az ő csoda felfogását. Az előadásban is benne van, hogy a csodáért tenni kell, nem jön csak úgy magától. A lélek, a nyelv, a fantázia csodálatos eszközök, de ezekre oda kell figyelni. Ki ördögi dolgokra használja, ki pedig a tisztaságot próbálja felfedezni vagy megtalálni. A csodakeresés nem egy tétlen állapot. Képileg is nagyon látványos előadás, a rendező is sokat tesz azért, hogy a színházi csoda is megtörténjen. A Bulgakov világában élő figurákkal szintén apró csodák történnek. Előfordulnak drámák is természetesen, de a dráma önmagában hordozza minden esetben azt, hogy abból valami jó is születhet.
Hogyan illeszkedik ez az egészen egyedi stílusú és hangvételű előadás a színház repertoárjába?
R. Z.: Az előadás egyik sarokköve lehet annak a tévhitnek a megváltoztatására, hogy bármi, amit a Nemzeti Színházban játsszunk, avítt vagy unalmas. A színházban sokat beszélgetünk, hogy sajnos létezik egy ellenállás, és azon dolgozunk, hogy bebizonyítsuk, hogy ami itt történik, jó és érvényes. Ebbe a kategóriába jól besorolható ez az előadás, de ilyen lett a Rómeó és Júlia is, és persze itt elfogultan sorolhatnám előadásainkat… Az a feladatunk, hogy ezt a téves gondolkodást vagy előítéletet lebontsuk, azzal az eszközzel, hogy érvényes, izgalmas és hiteles előadásokat hozunk létre.
keveredik. Kettős regénynek is tekinthető: a Pilátus-regény és a moszkvai fejezetek eseményei egymástól függetlenül is értelmezhetők. A Pilátus-regény két központi alakja Jesua és Pilátus, Judea római helytartója. A Nemzeti Színház új előadásában egy újfajta Pilátus-ábrázolással találkozhatunk Alekszandar Popovszki rendezésében. A premierre szeptember 1-jén kerül sor. Rátóti Zoltán Érdemes és Kiváló Művészt, a Nemzeti Színház stratégiai igazgatóját legújabb szerepéről, Poncius Pilátusról kérdeztük.
Már játszott egyszer A Mester és Margaritában, a Nemzeti Színház 2005-ös előadásában. Most újra megtalálta ez a rendkívül filozofikus, bonyolult mű. Közel áll a szívéhez a regény?
R. Z.: Kacskaringós úton jutottam el a regény megértéséhez. Most már elmondhatom, hogy fiatal koromban nem értettem a könyvet. És amikor 2005-ben a szerepre kellett készülni, újra elolvastam, felfedeztem ebből a hihetetlen szellemi alkotásból fakadó erőt, humort és szellemességet. Bár Hontalan Ivánt játszottam, aki nem a humort képviselte, most pedig Poncius Pilátust alakítom a darabban, aki szintén komoly figura. Ez nem baj, csak irigykedve néztem a fiatalokat a próbákon, mert a rendező nagyon jól vezette őket, rengeteg humor került az előadásba. Sokkal több, mint amennyi a korábbi produkciónkban volt.
Alekszandar Popovszki állítja színpadra a művet, aki különleges stílussal, látásmóddal rendelkezik. Milyen volt a közös munka?
R. Z.: Hamar egymásra hangolódtunk, és a társulatot is nagyon megszerette, hálás vagyok neki azért, hogy a fiatal generációt nagyon jó helyzetbe hozta, hogy megadta nekik a stílusbravúr lehetőségét. Nem úgy fogta fel a darabot, mint egy nagy klasszikust vagy egy magasztos történetet, ami számunkra is könnyebbséget jelentett, különösen a fiataloknak.
A fiatalabb nézőkorosztályt célozza meg az előadás?
R. Z.: Nagyon bízom benne. Tartottunk egy házi bemutatót, amelynek során érezhető volt, hogy más közönségréteget is meg fog szólítani, mint akik a Nemzetibe szoktak járni. Nagyon különös nyelvezetet, színpadi kifejezéseket használ, a mai fiatalok nyelvhasználatához és színházi világképéhez közelít, anélkül, hogy veszítene a mélységéből.
A regényben Pilátus lenézi felebarátait, kiábrándult az emberekből. Az ön alakításában milyen Pilátust ismerhetünk meg?
R. Z.: Beszélgettünk a rendezővel, hogy egy megcsömörlött figura ábrázolása túl leegyszerűsített lenne. Próbáltunk abból kiindulni, hogy van valaki, akit szeret. És ez a kutyája. Kell, hogy legyenek érzései. Azt szeretném megmutatni, hogy Pilátus megérzi, hogy feladata van Jesuával, mégsem tudja megmenteni. Számára ez egy életkudarc. Az esendőségét emeljük ki, hogy nem eleve gonosznak született. Megcsömörlött ember, de inkább az a belső konfliktus érdekes, hogy a Főpapok tanácsával szemben érvényre tudja-e juttatni az igazát, vagy megbotlik a jogi útvesztőben, amit felállítanak az ott érvényes törvények. A botlása, hogy nem sikerül Jesuát megmentenie, egy emberi törés. Elítéli, hozzájárul Jesua halálához, de valami lenyomata mégiscsak marad a lelkében, ezért megváltásra vár.
Mi ragadja meg Pilátust Jesua lényében a kihallgatás során?
R. Z.: Másképp fogalmaz, mint a kihallgatások során megjelenő több száz másik. Jesua megérzi Pilátus lényét, és előhozza a napi rutin miatt kegyetlenné vált helytartó érzéseit. Berettyán Sándor játssza Jesuát, vele már több előadásban dolgoztunk együtt, kialakult egyfajta közös nyelv köztünk, ami sokat segít a kettejük viszonyának ábrázolásában.
Ezek szerint nem egy szokványos Pilátus-ábrázolásra számíthatunk.
R. Z.: Nagyon örülök, hogy a rendezővel való közös munkában meg tudjuk mutatni Pilátus gyötrelmét. Kicsit általános, hogy elítél embereket és kegyetlenkedik, nem zsarnokként fogjuk ábrázolni.
Popovszki szerint Bulgakov regényének mai olvasata, hogy bízni kell a csodában.
R. Z.: A feloldozás, a megváltás, az egymásra találás, a megbocsátás időnként ma már csodaszámba megy. Bízni kell benne, hogy az emberek tudnak egymással kapcsolatot teremteni, én így értelmezem az ő csoda felfogását. Az előadásban is benne van, hogy a csodáért tenni kell, nem jön csak úgy magától. A lélek, a nyelv, a fantázia csodálatos eszközök, de ezekre oda kell figyelni. Ki ördögi dolgokra használja, ki pedig a tisztaságot próbálja felfedezni vagy megtalálni. A csodakeresés nem egy tétlen állapot. Képileg is nagyon látványos előadás, a rendező is sokat tesz azért, hogy a színházi csoda is megtörténjen. A Bulgakov világában élő figurákkal szintén apró csodák történnek. Előfordulnak drámák is természetesen, de a dráma önmagában hordozza minden esetben azt, hogy abból valami jó is születhet.
Hogyan illeszkedik ez az egészen egyedi stílusú és hangvételű előadás a színház repertoárjába?
R. Z.: Az előadás egyik sarokköve lehet annak a tévhitnek a megváltoztatására, hogy bármi, amit a Nemzeti Színházban játsszunk, avítt vagy unalmas. A színházban sokat beszélgetünk, hogy sajnos létezik egy ellenállás, és azon dolgozunk, hogy bebizonyítsuk, hogy ami itt történik, jó és érvényes. Ebbe a kategóriába jól besorolható ez az előadás, de ilyen lett a Rómeó és Júlia is, és persze itt elfogultan sorolhatnám előadásainkat… Az a feladatunk, hogy ezt a téves gondolkodást vagy előítéletet lebontsuk, azzal az eszközzel, hogy érvényes, izgalmas és hiteles előadásokat hozunk létre.