2025. Április 08. / Váradi R. Szabolcs
Mostanra egészen megkergült az emberiség. Bár, ha igazán őszinte akarok lenni, és venném a bátorságot utána nézni, hogy ezt a mondatot eleddig hányszor és hányan írták már le eleink korábban az ember földi létének ideje alatt, akkor azt hiszem, kikerekedne a pupillánk. Évezredek
óta zuhanunk a végzetünk felé, mostanra, kicsit rácáfolva a fizika törvényszerűségeire, egy csöppet még rá is gyorsítottunk, biztos, ami a biztos.
De valahogy még mindig nem placcsantunk szét az univerzum egy éjsötét szegletének padlóján, pedig egyre-másra hozzuk a Darwin-díjas megoldásainkat. Tudják, Darwin-díjjal azokat a tehetségeket jutalmazzák, akiknek a halálához önmaguk által elkövetett, elképesztően bravúros balfékségek sorozata vezetett. Ha eddig így-úgy el is botorkáltunk, kijelenthetjük, hogy az emberiség úgy nagyjából-egészében megérett erre a díja. Mostanra Földanya is kénytelen ezt belátni, és szájgörbülő csalódásában elkezdett minket lerázni magáról.
Hogy hogy jön ez ide? Hát bizony tényleg válogatott módon igyekszünk egymás és a magunk mindennapjait megnehezíteni, és abszurdabbnál abszurdabb helyzetek elé állítjuk embertársainkat (is). Pedig a színház és a világirodalom már évszázadok óta sikít, szállítja a vadabbra vadabb helyzeteket, kifordítják az addigi valóságot, hogy felhívja a jelenkora figyelmét az esztelen száguldásra. Teljesen hasztalanul, persze. Illetve nem, mert szinte minden elképzelhetetlen végül csak elképzelődik és teljes döbbenetre vérvalósággá válik. Van, amit már le se mernek írni íróink, mert ami ma vicc, holnap már…
Sam Steiner valahol Manchester utcáin az emberiség eleddig még egyetlen érintetlenül hagyott vívmányára csapott le: a beszédre. A szavakra, mondatokra. Elképzelte, hogy mi lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol törvénybe iktatnánk, hogy naponta csak korlátozott számú szómennyiséggel fejezhetjük ki magunkat. Az érzelmi és testi igényeinket, mindennemű emberi kapcsolódást. Hogy a Londonban összegyűlt képviselők (akik ugye a népet képviselik) a nép tiltakozása ellenére megszavazzák a törvényt. És hogy még csak ne is egy, azért valamennyire elfogadható szám legyen a felső határ, a már önmagában is képtelen 140-es számra böknek rá a számegyenesen. Hogy mi?! Száznegyven szóban kifejezni magunkat? Én magam (megnéztem) idáig 314 szót ütöttem le. Jó, lehettem volna kevésbé bőbeszédű, igaz, talán bele is férhettem volna a 140 szóba, de akkor is, mi maradt volna a 10 deka párizsira? Mutogatok a hentesnek?
És akkor hogyan azt, hogy szeretlek? Vagy ezt ne csináld? Hát a cosinus x? A színház Csehovostul, Shakespeare-estül nyilván azonnal kuka. Aztán lassan a nyelv is teljesen leegyszerűsödik. Kikopnak a ragok, jelzők, metaforák, majd az alany kezd az eltűnésig elhalványodni, és mivel végül állítani se nagyon marad már semmit, az állítmány. Haladunk efelé azért, mert lássuk be, pár ezer év alatt csak eljutott a kommunikációnk a hieroglifáktól az emojikig.
Ezzel a ténnyel szembesül Steiner Lemons, lemons, lemons… című darabjának két hőse, Bernadette és Oliver. Megismerkedésüktől követjük történetüket, az együttélés amúgy is rögbotlató nehézségein keresztül. A manapság már nem annyira újszerű dramaturgia szerint mozaikosan nézzük végig a szerelmüket, valamint a törvény elfogadását és gyakorlati megvalósulását. Ugrálunk térben és időben, de hiába nem friss ötlet a szerkezet, mégse rójuk fel a darabnak. Mert az előadás minden pillanatában az mindig érthető, mikor és hol járunk, pedig a tér (Pintér Réka munkája) alig-alig változik, a vetítések (Erlauer Balázs – Kovács Gábor Péter) és a zenei utalások mégis elhelyezik a színpadot a helyszíneken és a szerelem idejében. Akárcsak Csillag Rita jelmezei. Erről nyilván az előadást rendező Olt Tamás tehet elsősorban, de eléggé sok múlik a két színészen – Mikecz Estilla és Mohácsi Norbert bensőséges egyszerűséggel mutatja meg egy kapcsolat repülését és időnkénti vergődését, amit a szavak hiánya és korlátozása csak még tovább nehezít. Fájdalmas hallgatni, ahogy jelenetről jelenetre sorolják a számot, ami, ahogy haladunk előre, megértjük: bizony ennyi és annyi szó maradt vissza aznapra a készletből. Ez a szomorúság elönthet minket, amikor bizony az ignorálást a rendelkezésre álló szavak alacsony száma miatt kénytelen egyikük használni, vagy épp ellenkezőleg, jótékonyan kivonulhat egy vitából arra való hivatkozással. Szívszorító, ahogy egy veszekedéssel remegve várják meg az éjfélt, amikor is újraindul a számláló. Akárcsak a civakodás. A két színész csodálatos bájjal és szenvedéllyel rajzolja fel és éli ezt a szerelmet és utópiát, a rendező pedig az előadás minden pillanatában érezhetően nagy kedvvel és szeretettel segíti őket ebben.
És persze minket, nézőket. Ez rólunk is szól, az esélyeinkről, lehetőségeinkről. Mint minden, ez is csak rajtunk múlik.
Szóval siessenek, addig nézzék meg gyorsan őket a Karinthy Színházban, amíg be nem támolyog a nézőtérre egy politikus, és az előadás hatására a Tisztelt Ház elé nem tárja korszakalkotó és zseniális javaslatát.
Mert nekünk akkor lesz tényleg annyi.
Az előadás színlapja a Karinthy Színház honlapján:
https://www.karinthyszinhaz.hu/eloadasok/31-lemons-lemons-lemons-lemons-lemons
óta zuhanunk a végzetünk felé, mostanra, kicsit rácáfolva a fizika törvényszerűségeire, egy csöppet még rá is gyorsítottunk, biztos, ami a biztos.
De valahogy még mindig nem placcsantunk szét az univerzum egy éjsötét szegletének padlóján, pedig egyre-másra hozzuk a Darwin-díjas megoldásainkat. Tudják, Darwin-díjjal azokat a tehetségeket jutalmazzák, akiknek a halálához önmaguk által elkövetett, elképesztően bravúros balfékségek sorozata vezetett. Ha eddig így-úgy el is botorkáltunk, kijelenthetjük, hogy az emberiség úgy nagyjából-egészében megérett erre a díja. Mostanra Földanya is kénytelen ezt belátni, és szájgörbülő csalódásában elkezdett minket lerázni magáról.
Hogy hogy jön ez ide? Hát bizony tényleg válogatott módon igyekszünk egymás és a magunk mindennapjait megnehezíteni, és abszurdabbnál abszurdabb helyzetek elé állítjuk embertársainkat (is). Pedig a színház és a világirodalom már évszázadok óta sikít, szállítja a vadabbra vadabb helyzeteket, kifordítják az addigi valóságot, hogy felhívja a jelenkora figyelmét az esztelen száguldásra. Teljesen hasztalanul, persze. Illetve nem, mert szinte minden elképzelhetetlen végül csak elképzelődik és teljes döbbenetre vérvalósággá válik. Van, amit már le se mernek írni íróink, mert ami ma vicc, holnap már…
Sam Steiner valahol Manchester utcáin az emberiség eleddig még egyetlen érintetlenül hagyott vívmányára csapott le: a beszédre. A szavakra, mondatokra. Elképzelte, hogy mi lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol törvénybe iktatnánk, hogy naponta csak korlátozott számú szómennyiséggel fejezhetjük ki magunkat. Az érzelmi és testi igényeinket, mindennemű emberi kapcsolódást. Hogy a Londonban összegyűlt képviselők (akik ugye a népet képviselik) a nép tiltakozása ellenére megszavazzák a törvényt. És hogy még csak ne is egy, azért valamennyire elfogadható szám legyen a felső határ, a már önmagában is képtelen 140-es számra böknek rá a számegyenesen. Hogy mi?! Száznegyven szóban kifejezni magunkat? Én magam (megnéztem) idáig 314 szót ütöttem le. Jó, lehettem volna kevésbé bőbeszédű, igaz, talán bele is férhettem volna a 140 szóba, de akkor is, mi maradt volna a 10 deka párizsira? Mutogatok a hentesnek?
És akkor hogyan azt, hogy szeretlek? Vagy ezt ne csináld? Hát a cosinus x? A színház Csehovostul, Shakespeare-estül nyilván azonnal kuka. Aztán lassan a nyelv is teljesen leegyszerűsödik. Kikopnak a ragok, jelzők, metaforák, majd az alany kezd az eltűnésig elhalványodni, és mivel végül állítani se nagyon marad már semmit, az állítmány. Haladunk efelé azért, mert lássuk be, pár ezer év alatt csak eljutott a kommunikációnk a hieroglifáktól az emojikig.
Ezzel a ténnyel szembesül Steiner Lemons, lemons, lemons… című darabjának két hőse, Bernadette és Oliver. Megismerkedésüktől követjük történetüket, az együttélés amúgy is rögbotlató nehézségein keresztül. A manapság már nem annyira újszerű dramaturgia szerint mozaikosan nézzük végig a szerelmüket, valamint a törvény elfogadását és gyakorlati megvalósulását. Ugrálunk térben és időben, de hiába nem friss ötlet a szerkezet, mégse rójuk fel a darabnak. Mert az előadás minden pillanatában az mindig érthető, mikor és hol járunk, pedig a tér (Pintér Réka munkája) alig-alig változik, a vetítések (Erlauer Balázs – Kovács Gábor Péter) és a zenei utalások mégis elhelyezik a színpadot a helyszíneken és a szerelem idejében. Akárcsak Csillag Rita jelmezei. Erről nyilván az előadást rendező Olt Tamás tehet elsősorban, de eléggé sok múlik a két színészen – Mikecz Estilla és Mohácsi Norbert bensőséges egyszerűséggel mutatja meg egy kapcsolat repülését és időnkénti vergődését, amit a szavak hiánya és korlátozása csak még tovább nehezít. Fájdalmas hallgatni, ahogy jelenetről jelenetre sorolják a számot, ami, ahogy haladunk előre, megértjük: bizony ennyi és annyi szó maradt vissza aznapra a készletből. Ez a szomorúság elönthet minket, amikor bizony az ignorálást a rendelkezésre álló szavak alacsony száma miatt kénytelen egyikük használni, vagy épp ellenkezőleg, jótékonyan kivonulhat egy vitából arra való hivatkozással. Szívszorító, ahogy egy veszekedéssel remegve várják meg az éjfélt, amikor is újraindul a számláló. Akárcsak a civakodás. A két színész csodálatos bájjal és szenvedéllyel rajzolja fel és éli ezt a szerelmet és utópiát, a rendező pedig az előadás minden pillanatában érezhetően nagy kedvvel és szeretettel segíti őket ebben.
És persze minket, nézőket. Ez rólunk is szól, az esélyeinkről, lehetőségeinkről. Mint minden, ez is csak rajtunk múlik.
Szóval siessenek, addig nézzék meg gyorsan őket a Karinthy Színházban, amíg be nem támolyog a nézőtérre egy politikus, és az előadás hatására a Tisztelt Ház elé nem tárja korszakalkotó és zseniális javaslatát.
Mert nekünk akkor lesz tényleg annyi.
Az előadás színlapja a Karinthy Színház honlapján:
https://www.karinthyszinhaz.hu/eloadasok/31-lemons-lemons-lemons-lemons-lemons