2009. június 17. / WG
Bár Kovács Ákos popsztárnak sosem tartoztam a rajongói közé, a Placebo nevű zenekar iránti érdeklődésemet neki köszönhetem. Még évekkel ezelőtt, az előző évezredben interjút készítettem a nagyemberrel, aminek során szót ejtettünk a rá hatással lévő együttesekről és előadókról is.
Brian Molko és zenekara a friss kedvencei között szerepelt akkor. A Placebo nevét akkor már ismertem, a zenéjüket még nem, gondoltam, próbát teszek velük. Bejött mind a cím nélküli első, mind a Without You I’m Nothing címet viselő második lemez is, s azóta követem figyelemmel a trió albumait, sőt, élőben is volt szerencsém hozzájuk, több alkalommal.
Az új évezredben megjelent három Placebo-nagylemez (2000-ben a Black Market Music, 2003-ban a Sleeping With Ghosts és 2006-ban a Meds) egyre kevésbé vágott mellbe. Épp ezért esett jól, amikor Molko a hatodik nagylemez kapcsán adott nyilatkozataiban újragondolt Placebóról beszélt. Pozitív energiákról, napfényről, vidámabb muzsikáról, felszabadultságról. Én személy szerint, ha nem is teljesen újat, de valami mást vártam, mint amit az elmúlt egy évtizedben hallottam tőlük, mert a Meds albumot már kifejezetten unalmasnak találtam. Ráadásul kaptak egy új dobost – az előző tavaly kivált a zenekarból –, aki friss impulzusokat hozott magával, nem beszélve arról, hogy Stefan Olsdal basszusgitáros az elmúlt időt inkább Hotel Persona nevű szintipop duójával töltötte – elméletileg onnan is jöhetett némi inspiráció. Az előzetesen kiadott szám, a For What It’s Worth első hallásra nagyon tetszett. Bár nem üt el annyira a Placebo hangzástól, sőt, azonnal felismerhető, kik játsszák a dalt, mégis jóval energikusabb az eddigieknél, na és fúvósokat sem nagyon vettek még igénybe eddigi karrierjük során.
Nagy reményekkel vágtam hát bele a Battle For The Sunba. És bevallom, eleinte volt bennem némi csalódás, annak ellenére, hogy alapvetően azért bejött az új Placebo-album, és örvendtem neki. Ami nyilvánvaló, hogy zeneileg kevés változás történt a Placebo stúdiója táján, mert azért hangzás tekintetében maradtak, akik voltak. Itt-ott felbukkannak ugyan újdonságok, mint a már említett fúvósok, vagy egy kis szintialap, de ezek csupán apró eltérések, finomságok, amik a rendszert nem borítják fel, nem írják újra. Ami viszont tényleg újdonság, és a fő változást jelenti, hogy a rájuk eddig jellemző darkos és pesszimista megborultság, ha nem is lett teljesen oda, de némiképp módosult, élet költözött a dalok nagy részébe. Ahogy Molko ezt már előre megmondta. Pörgősebb, hangosabb és harsányabb a friss anyag, mint az eddigi lemezek voltak. A For What It’s Worth mellett egészen kiváló lett az albumot nyitó Kitty Litter, a címadó szerzemény, a Battle For The Sun, a Speak In Tongues, a Bright Lights vagy a Julien, és minél többet hallgatja az ember az albumot, annál több felvétel csatlakozik a listához. Új korszak beköszöntéről, nyitányáról lehet olvasni mindenfelé a Battle For The Sun kapcsán, amivel szemben még kicsit szkeptikus vagyok ugyan, de a véleményem a lemez teljes feldolgozását követően könnyen lehet, hogy megváltozik.
CD
PIAS / Neon Music
Brian Molko és zenekara a friss kedvencei között szerepelt akkor. A Placebo nevét akkor már ismertem, a zenéjüket még nem, gondoltam, próbát teszek velük. Bejött mind a cím nélküli első, mind a Without You I’m Nothing címet viselő második lemez is, s azóta követem figyelemmel a trió albumait, sőt, élőben is volt szerencsém hozzájuk, több alkalommal. Az új évezredben megjelent három Placebo-nagylemez (2000-ben a Black Market Music, 2003-ban a Sleeping With Ghosts és 2006-ban a Meds) egyre kevésbé vágott mellbe. Épp ezért esett jól, amikor Molko a hatodik nagylemez kapcsán adott nyilatkozataiban újragondolt Placebóról beszélt. Pozitív energiákról, napfényről, vidámabb muzsikáról, felszabadultságról. Én személy szerint, ha nem is teljesen újat, de valami mást vártam, mint amit az elmúlt egy évtizedben hallottam tőlük, mert a Meds albumot már kifejezetten unalmasnak találtam. Ráadásul kaptak egy új dobost – az előző tavaly kivált a zenekarból –, aki friss impulzusokat hozott magával, nem beszélve arról, hogy Stefan Olsdal basszusgitáros az elmúlt időt inkább Hotel Persona nevű szintipop duójával töltötte – elméletileg onnan is jöhetett némi inspiráció. Az előzetesen kiadott szám, a For What It’s Worth első hallásra nagyon tetszett. Bár nem üt el annyira a Placebo hangzástól, sőt, azonnal felismerhető, kik játsszák a dalt, mégis jóval energikusabb az eddigieknél, na és fúvósokat sem nagyon vettek még igénybe eddigi karrierjük során.
Nagy reményekkel vágtam hát bele a Battle For The Sunba. És bevallom, eleinte volt bennem némi csalódás, annak ellenére, hogy alapvetően azért bejött az új Placebo-album, és örvendtem neki. Ami nyilvánvaló, hogy zeneileg kevés változás történt a Placebo stúdiója táján, mert azért hangzás tekintetében maradtak, akik voltak. Itt-ott felbukkannak ugyan újdonságok, mint a már említett fúvósok, vagy egy kis szintialap, de ezek csupán apró eltérések, finomságok, amik a rendszert nem borítják fel, nem írják újra. Ami viszont tényleg újdonság, és a fő változást jelenti, hogy a rájuk eddig jellemző darkos és pesszimista megborultság, ha nem is lett teljesen oda, de némiképp módosult, élet költözött a dalok nagy részébe. Ahogy Molko ezt már előre megmondta. Pörgősebb, hangosabb és harsányabb a friss anyag, mint az eddigi lemezek voltak. A For What It’s Worth mellett egészen kiváló lett az albumot nyitó Kitty Litter, a címadó szerzemény, a Battle For The Sun, a Speak In Tongues, a Bright Lights vagy a Julien, és minél többet hallgatja az ember az albumot, annál több felvétel csatlakozik a listához. Új korszak beköszöntéről, nyitányáról lehet olvasni mindenfelé a Battle For The Sun kapcsán, amivel szemben még kicsit szkeptikus vagyok ugyan, de a véleményem a lemez teljes feldolgozását követően könnyen lehet, hogy megváltozik.
CD
PIAS / Neon Music