2013. február 22. / Szepesi Krisztina
Jó, hogy eljutott hozzánk Janne Teller Semmi című kisregénye és még jobb, hogy ezt fiatal színházi emberek annyira fontosnak tartották, hogy előadást csináljanak belőle. Méghozzá bábelőadást, ami több okból is izgalmas.
Egyrészt mert a báb a gyerekek és a felnőttek nyelvén is beszél, másrészt pedig mert ez a forma különös színezetet ad a történetnek. Annak a történetnek, mely nem szól egyébről, mint az élet értelmének kereséséről. Tizenéves diákokról, akik be akarják bizonyítani egy kiábrándult osztálytársuknak, hogy bizony számtalan fontos dolog van az életben, amiért érdemes élni. Pierre Anthon azt mondja: „Semminek sincs értelme.” A gyerekek pedig ezt cáfolandó nekiállnak építeni a fontos dolgok halmazát, mely először csupán fontosnak tűnő tárgyaktól emelkedik, de mikor látják, hogy egy bicikli, egy szép cipő vagy egy menő bokszkesztyű nem győzi meg állhatatos osztálytársukat, megkezdődik a valóban fontos dolgok gyűjtése. S amikor olyasvalamitől kell megválnod, ami igazán sokat jelent, egy picit meghalsz belül. Bennük a gyermek hal meg, bábjaik képében. Olyanná válik ettől a halom, mint egy áldozati szentély, mely még jobban felerősíti az egész jelentőségét. Hoffer Károly rendezésében tehát új értelmezést kap az amúgy is jelentőségteljes mondanivaló. Gimesi Dóra színpadi adaptációja pedig egyszerre konkretizál és szofisztikál azzal, hogy a végtelenül egyszerű regényírói stílust trendivé, színesebbé teszi, a tucatnyi figurát pedig jó érzékkel felére faragja, jól körülírható karakterekké formálva a megmaradt szereplőket.
Spiegl Anna Agnese alkalmazkodó barátnő, Mórocz Adrienn Sofie-ja egyszerre erős és végtelenül sebezhető, Pallai Mara Elise-ként kissé maszkulin, de valójában csak külsőségekkel operál, Ács Norbert Dagadt Henrik szerepében stréberből előbújó kis Napóleon, Tatai Zsolt Kajként gyáva, vélt hite mögé bújó fiú, míg Teszárek Csaba Jan-Johanja afféle modernkori hősszerelmes, gitárriffekkel és szabadversekkel, Pethő Gergő Nagy Hansként pedig maga a szélsőség, annak minden közhelyével. Mind-mind valódi figurák hiteles előadásmódban. A színészek bábjukkal, vagyis gyermeki lelkük megtestesülésével is éppoly gondosan bánnak, mint a szavakkal. Felismerhetjük bennük korábbi osztálytársainkat, ahogyan a Blasek Gyöngyi elővezette tanárnő is eszünkbe juttathatja a számtalan pedagógusi sztereotípiát, annak összes humorával és tragikumával együtt. Talán pont Szolár Tibor kételkedő Pierre Anthonja az, aki hiányzott az osztályból.
S ha valóban nem merült fel eddig a kérdés, hát itt az idő, hogy az előadás segítségével elgondolkodjunk azon, miért. Segítenek ebben Kiss Tibor szürreálisan igazmondó, szivárványosan hangulatfestő dalai is, melyeket a színészek professzionális zenekarként vezetnek elő. És nem csak a Quimbytől kölcsönzött zene a miénk. Az egész előadás hangulatát belengi az itt és most érzése. A bábok olyanok, mintha egy utcasarki graffitiről ugrottak volna le, arcuk egyszerre elmélázó és vészjósló. Kicsit talán ijesztőek is, pont annyira, mint a gondolatok, amelyek kipattannak a fejükből. Mert félelmetes elgondolkodni azon, vajon tényleg van-e értelme mindannak, amit azért tettünk, hogy legyünk valakik. A díszletként használt dobozok is sokértelműek, melyek a bábokhoz hasonlóan Hoffer Károly kreativitását dicsérik.
És bár a téma igen komoly, az előadásba bőven belefér a filmes utalásokkal, 21. századi mémekkel tűzdelt humor, mely egészen biztosan közelebb hozza a történetet azokhoz a gyerekekhez, akiket leginkább megszólít. Hogy felhívja a figyelmet a kérdések fontosságára. Arra, hogy gondolkodjunk, elemezzünk, lássuk a világ sokféleségét, és találjuk meg saját életünk értelmét. Mert anélkül nem érdemes.
Egyrészt mert a báb a gyerekek és a felnőttek nyelvén is beszél, másrészt pedig mert ez a forma különös színezetet ad a történetnek. Annak a történetnek, mely nem szól egyébről, mint az élet értelmének kereséséről. Tizenéves diákokról, akik be akarják bizonyítani egy kiábrándult osztálytársuknak, hogy bizony számtalan fontos dolog van az életben, amiért érdemes élni. Pierre Anthon azt mondja: „Semminek sincs értelme.” A gyerekek pedig ezt cáfolandó nekiállnak építeni a fontos dolgok halmazát, mely először csupán fontosnak tűnő tárgyaktól emelkedik, de mikor látják, hogy egy bicikli, egy szép cipő vagy egy menő bokszkesztyű nem győzi meg állhatatos osztálytársukat, megkezdődik a valóban fontos dolgok gyűjtése. S amikor olyasvalamitől kell megválnod, ami igazán sokat jelent, egy picit meghalsz belül. Bennük a gyermek hal meg, bábjaik képében. Olyanná válik ettől a halom, mint egy áldozati szentély, mely még jobban felerősíti az egész jelentőségét. Hoffer Károly rendezésében tehát új értelmezést kap az amúgy is jelentőségteljes mondanivaló. Gimesi Dóra színpadi adaptációja pedig egyszerre konkretizál és szofisztikál azzal, hogy a végtelenül egyszerű regényírói stílust trendivé, színesebbé teszi, a tucatnyi figurát pedig jó érzékkel felére faragja, jól körülírható karakterekké formálva a megmaradt szereplőket. Spiegl Anna Agnese alkalmazkodó barátnő, Mórocz Adrienn Sofie-ja egyszerre erős és végtelenül sebezhető, Pallai Mara Elise-ként kissé maszkulin, de valójában csak külsőségekkel operál, Ács Norbert Dagadt Henrik szerepében stréberből előbújó kis Napóleon, Tatai Zsolt Kajként gyáva, vélt hite mögé bújó fiú, míg Teszárek Csaba Jan-Johanja afféle modernkori hősszerelmes, gitárriffekkel és szabadversekkel, Pethő Gergő Nagy Hansként pedig maga a szélsőség, annak minden közhelyével. Mind-mind valódi figurák hiteles előadásmódban. A színészek bábjukkal, vagyis gyermeki lelkük megtestesülésével is éppoly gondosan bánnak, mint a szavakkal. Felismerhetjük bennük korábbi osztálytársainkat, ahogyan a Blasek Gyöngyi elővezette tanárnő is eszünkbe juttathatja a számtalan pedagógusi sztereotípiát, annak összes humorával és tragikumával együtt. Talán pont Szolár Tibor kételkedő Pierre Anthonja az, aki hiányzott az osztályból.
S ha valóban nem merült fel eddig a kérdés, hát itt az idő, hogy az előadás segítségével elgondolkodjunk azon, miért. Segítenek ebben Kiss Tibor szürreálisan igazmondó, szivárványosan hangulatfestő dalai is, melyeket a színészek professzionális zenekarként vezetnek elő. És nem csak a Quimbytől kölcsönzött zene a miénk. Az egész előadás hangulatát belengi az itt és most érzése. A bábok olyanok, mintha egy utcasarki graffitiről ugrottak volna le, arcuk egyszerre elmélázó és vészjósló. Kicsit talán ijesztőek is, pont annyira, mint a gondolatok, amelyek kipattannak a fejükből. Mert félelmetes elgondolkodni azon, vajon tényleg van-e értelme mindannak, amit azért tettünk, hogy legyünk valakik. A díszletként használt dobozok is sokértelműek, melyek a bábokhoz hasonlóan Hoffer Károly kreativitását dicsérik.
És bár a téma igen komoly, az előadásba bőven belefér a filmes utalásokkal, 21. századi mémekkel tűzdelt humor, mely egészen biztosan közelebb hozza a történetet azokhoz a gyerekekhez, akiket leginkább megszólít. Hogy felhívja a figyelmet a kérdések fontosságára. Arra, hogy gondolkodjunk, elemezzünk, lássuk a világ sokféleségét, és találjuk meg saját életünk értelmét. Mert anélkül nem érdemes.