2014. december 04. / Gulya István
Amit a 80–90-es évek fordulóján a tévésorozatok között a Twin Peaks jelentett, ugyanazt jelenti a kora 2010-es években A törvény nevében: új tartalommal tölti meg a tévészéria-formátumot, minőségével új irányvonalat jelöl ki, és kultikus rajongótábort épít (azért a Trónok harcáról se feledkezzünk meg). A törvény nevében sikerének titka tulajdonképpen egyszerű – minden a helyén van, amit egyedi többletekkel tár a néző elé.
A nyolcrészes széria atyja és írója, Nic Pizzolatto a mocsaras Louisiana vidékére visz, ahol az amerikai dél fojtott, babonás miliője mint sűrű izzadtság rátapad az emberre. Itt bármi lehetséges, megtalálni istent éppúgy, mint táncot lejteni az ördöggel. A három idősíkon font történetben Rust Cohle (Matthew McConaughey) és Martin Hart (Woody Harrelson) detektív egy 17 évvel korábbi bűnesetet vesz elő, mert úgy tűnik, hiába zárták le anno, a borzalmak folytatódnak, és újabb, egészen más felé vezető nyomokra bukkannak (nemde az idő, hangsúlyozza Rust, nem lineárisan folyik). A sorozat egyik rétege a rituális-misztikus gyilkosságokkal, gyerekrablásokkal foglalkozó, feszültségekkel és csavarokkal alaposan átitatott hajdani és mostani nyomozás. A másik a két zsaru és Hart nejének (Michelle Monaghan) karcos háromszöge. A harmadik a főszereplő rendőrpáros igen sajátos érzelmi és szellemi viszonya, amiben éppúgy jelen van a kölcsönös tisztelet, mint az idegenkedéssel átitatott utálat (egymástól nagyon távol áll a világuk), a valóság minden szegmenséhez (a racionalitáshoz és az élvezetekhez egyaránt) erősen kötődő Hart és a filozofikus, főleg kiábrándult, lét-pesszimista gondolatokban tobzódó Cohle párbaja.
Gazdag és páratlan szövetű a széria, adekvát megjelenéssel. Pizzolatto első rangú alkotótársakkal dolgozott: Cary Fukunaga rendezővel, Adam Arkapaw operatőrrel és a zenéért felelős T Bone Burnett-tel, akik hibátlan munkájukkal tették tökéletessé a produkciót – aprólékosan kidolgozott és felépített karakterekkel, zseniális, egyszerre naprakész és mély értelmű párbeszédekkel. Érdemes rászánni nyolc órát, mert függőséget okoz. Nehéz nem egyszerre végignézni.
DVD
Kritika (5)
A nyolcrészes széria atyja és írója, Nic Pizzolatto a mocsaras Louisiana vidékére visz, ahol az amerikai dél fojtott, babonás miliője mint sűrű izzadtság rátapad az emberre. Itt bármi lehetséges, megtalálni istent éppúgy, mint táncot lejteni az ördöggel. A három idősíkon font történetben Rust Cohle (Matthew McConaughey) és Martin Hart (Woody Harrelson) detektív egy 17 évvel korábbi bűnesetet vesz elő, mert úgy tűnik, hiába zárták le anno, a borzalmak folytatódnak, és újabb, egészen más felé vezető nyomokra bukkannak (nemde az idő, hangsúlyozza Rust, nem lineárisan folyik). A sorozat egyik rétege a rituális-misztikus gyilkosságokkal, gyerekrablásokkal foglalkozó, feszültségekkel és csavarokkal alaposan átitatott hajdani és mostani nyomozás. A másik a két zsaru és Hart nejének (Michelle Monaghan) karcos háromszöge. A harmadik a főszereplő rendőrpáros igen sajátos érzelmi és szellemi viszonya, amiben éppúgy jelen van a kölcsönös tisztelet, mint az idegenkedéssel átitatott utálat (egymástól nagyon távol áll a világuk), a valóság minden szegmenséhez (a racionalitáshoz és az élvezetekhez egyaránt) erősen kötődő Hart és a filozofikus, főleg kiábrándult, lét-pesszimista gondolatokban tobzódó Cohle párbaja.
Gazdag és páratlan szövetű a széria, adekvát megjelenéssel. Pizzolatto első rangú alkotótársakkal dolgozott: Cary Fukunaga rendezővel, Adam Arkapaw operatőrrel és a zenéért felelős T Bone Burnett-tel, akik hibátlan munkájukkal tették tökéletessé a produkciót – aprólékosan kidolgozott és felépített karakterekkel, zseniális, egyszerre naprakész és mély értelmű párbeszédekkel. Érdemes rászánni nyolc órát, mert függőséget okoz. Nehéz nem egyszerre végignézni.
DVD
Kritika (5)