2014. december 10. / Kovács Gellért
A hobbit utolsó nagy csatája mellett 2014 végének másik nagy epikus moziélményét Ridley Scott szolgáltatja: a koros nagymester ezúttal a nagy vízválasztó, azaz Mózes történetét rendezte szélesvászonra. Ha a máig tartó divathullámot nézzük, vagy ha csak abból indulunk ki, hogy Scott
[kep3]
saját Robin Hood filmjével a szokásoktól kissé eltérően mutatta be a sherwoodi erdő hősét, majdnem biztosra vehetjük, hogy az Exodus: Istenek és királyokkal (bemutató: december 11.) is talált magának valamiféle különleges megközelítést. Ha így lesz, nem Sir Ridley lesz az első, aki a klasszikus modorhoz képest másképpen áll hozzá a Nagy Könyvben leírtakhoz. Jöjjenek hát azok a fontos művészek, akiknek a Szentírás nem mindennapi módon volt szentírás. Filmek, melyek kicsit (vagy nagyon) máshogyan lapoztak bele a Bibliába.
Pier Paolo Pasolini: Máté evangéliuma (1964)
Van abban valami ironikus és egyben felemelő – s ez a film ettől különleges, ettől illik ide igazán –, hogy a téma egyik legszebb alkotását egy botrányfilmes kommunista készítette. A tragikus sorsú Pasolini ateista volt, „élete legjobb regényének” nevezte a Bibliát, s állítólag maga a katolikus egyházfő beszéde adta neki az ihletet egy konferencián. Tiszta, átgondolt, csodálatos film, ám persze Pasolini nem lett volna Pasolini, ha később nem forgatta volna le például a Teorémát, amivel aztán rendesen kicsapta a biztosítékot a Vatikánban.
Norman Jewison: Jézus Krisztus Szupersztár (1973)
Ma már talán felfogni is képtelenek vagyunk, miféle bátorság kellett ahhoz, hogy Jézus történetét rockoperában meséljék el a nagyközönségnek. A műfaj eleve újnak számított, nem beszélve a modorról, amelyben megszólalt. Andrew Lloyd Webber és Tim Rice műve néhány évvel a színpadi premier után került Norman Jewison stábja elé – s a filmváltozat is szinte azonnal ott találta magát a kötelező kultdarabok között. A „világ legszebb történetének” hippiváltozata élő-lélegző, hipnotikus erejű misztériumjáték pazar hangú szereplőkkel, köztük a fekete bőrű Júdással – s úgy tud izgalmas lenni, hogy közben egy pillanatra se tiszteletlen.
Terry Jones: Brian élete (1979)
Eme remekmű viszont minden pillanatában az! Mármint szemtelen. A Monty Python csoport legvagányabb vállalásában mindenki megkapja a magáét – ám a Brian élete mégse igazán paródia, hiszen nem a Biblián nevet, hanem a benne szereplő embereken. Teszi ezt szikrázóan okosan és szellemesen. S olyan intelligensen, hogy alighanem ezért lehet az is, hogy a film ikonikus dalában hiába énekelnek a keresztre feszítettek, s hiába csattan el még számos másik meredek tréfa, erre a zseniálisan kitalált, a humor dicsfényével bőven megvilágított baromkodásra nem haragszik senki. Ezen sorok írója például jó néhány olyan papot ismer, akinek a Brian élete az egyik kedvenc filmje!
Pasquale Festa Campanile: A lator (1979)
Egy másik európai alkotás, amely szintén a vígjáték felől közelített a Megváltóhoz – illetve egy igazi csibész szemszögéből, aki Jézus csodáit csupán egy rafinált csaló ügyes mutatványainak látta, s mindent megtett azért, hogy rájöjjön a „trükkjeire”. Ám e nálunk is rendkívül népszerű olasz komédia pont azért működik, mert a végkövetkeztetése tulajdonképpen mindenféle erőltetett hatásvadászat nélkül érkezik meg a klasszikus, biblikus katarzisba. Kaleb ugyanis nemcsak arra jön rá végül, hogy Jézus minden cselekedete igaz és romlatlan, hanem… No, de ez legyen inkább a film titka, elvégre talán még mindig vannak olyanok, akik nem látták.
Martin Scorsese: Krisztus utolsó megkísértése (1986)
Mindenki sejthette, hogy ebből baj lesz: a közvélemény, a rendező, és az író Níkosz Kazandzákisz is, akinek a regényéből készült a film. Ám arra a hisztériára tán mégse számított senki, ami végül körülvette ezt az extrém módon másmilyen, s mondjuk ki: igazán értékes Jézus-filmet. Bár maguk az alkotók vastag inzerttel jelzik a játékidő legelején, hogy filmjük nem a Biblia alapján forgott, az Evangéliumot csupán ihletet adó forrásként kezelték, s elsősorban elgondolkodtatni szeretnék a nézőket, hívőket és érdeklődőket egyaránt – ez semmit se számított. A velencei filmfesztiválon alig lehetett lecsillapítani a népet, Scorsesét kiátkozták, egy párizsi moziba Molotov-koktélokat dobáltak… Szóval, őrületes botrány fogadta Willem Dafoe emberi módon őrlődő Jézusát. Bár azóta természetesen lecsillapodtak a kedélyek, tévében sugározni ma is eléggé kockázatos, s egyes országokban még mindig tiltólistán van a film.
Brenda Chapman, Steve Hickner és Simon Wells: Egyiptom hercege (1998)
Jóllehet, mire a Steven Spielberg, Jeffrey Katzenberg és David Geffen által alapított Dreamworks előjött a nagy csinnadrattával beharangozott első animációs produkciójával, már rengeteg rajzfilm készült a Biblia különböző történeteiből – de szinte kizárólag csak tévére. A moziban egészen példátlannak számított Mózes és Ramszesz történetét zenés (!) animációban elmesélni. Ezért aztán különösen nagy durranás volt annak idején ez a meglehetősen hagyományos, viszont kétségtelenül igényes és a nagy nevek hírnevéhez méltó rajzfilm. Igaz ez még úgy is, hogy – legfőképpen 70 milliós költségvetéséhez képest – végül csak nem lett belőle szélsőségesen nagy blockbuster. (Ám azért persze a maga megérdemelt Oscarját megkapta a Whitney Houston és Mariah Carey által előadott, nagy ívű betétdal, a When You Believe.)
Mel Gibson: A passió (2004)
Sokak szerint antiszemita, méghozzá veszélyes módon az. Mások szerint csak egy közepesen elkészített, durván hatásvadász horror, amely a keresztény nézőket akarta újra becsábítani a mozikba – vagyis olyan célcsoportot talált magának, amellyel már jó ideje nem foglalkozott senki. A magánéleti dolgait tekintve körülbelül akkortájt meghibbant Mel Gibson bármit is képzelt a forgatáson, egy dolog egészen bizonyos: A passió óriási siker lett. A csupán 30 millió dollárból, függetlenként, arámi, latin, valamint héber nyelven forgatott film több mint 370 milliót hozott világszinten – s innentől kezdve igazából csak az lehetett a kérdés gyártókörökben, hogy ez miért nem jutott eddig eszébe valaki másnak.
Darren Aronofsky: Noé (2014)
Azt már valószínűleg sose tudjuk meg sajnos, hogy a Rekviem egy álomért, A pankrátor és a Fekete hattyú rendezője milyen filmet csinált volna az X-Menes Farkasnak, vagy milyen lett volna az új Robotzsaru, ha nem csak a forgatókönyv irányvonalait szabja meg ő. Azt viszont már pontosan tudjuk (vagy tudni véljük), hogy Darren miképpen képzeli az Ószövetség özönvizét s azt a bizonyos férfit, aki megépítette földmegmentési szempontból kiemelten fontos bárkáját. Aronofsky Noéja pont úgy néz ki, mint Russell Crowe, s úgy is viselkedik: hősiesen. Azonban Aronofsky Noéja viselkedik máshogy is: furcsán, fantasysen, kalandosan és költőien. Még csak olyan 9 hónap telt el a premier óta, úgyhogy nem tudtuk még egészen feldolgozni az élményt – de az tuti, hogy amíg ilyen projektekre is adnak sok-sok-sok pénzt komoly rendezőknek… Nos, addig nincs olyan nagy baj Hollywooddal.
[kep3]
saját Robin Hood filmjével a szokásoktól kissé eltérően mutatta be a sherwoodi erdő hősét, majdnem biztosra vehetjük, hogy az Exodus: Istenek és királyokkal (bemutató: december 11.) is talált magának valamiféle különleges megközelítést. Ha így lesz, nem Sir Ridley lesz az első, aki a klasszikus modorhoz képest másképpen áll hozzá a Nagy Könyvben leírtakhoz. Jöjjenek hát azok a fontos művészek, akiknek a Szentírás nem mindennapi módon volt szentírás. Filmek, melyek kicsit (vagy nagyon) máshogyan lapoztak bele a Bibliába.
Pier Paolo Pasolini: Máté evangéliuma (1964)
Van abban valami ironikus és egyben felemelő – s ez a film ettől különleges, ettől illik ide igazán –, hogy a téma egyik legszebb alkotását egy botrányfilmes kommunista készítette. A tragikus sorsú Pasolini ateista volt, „élete legjobb regényének” nevezte a Bibliát, s állítólag maga a katolikus egyházfő beszéde adta neki az ihletet egy konferencián. Tiszta, átgondolt, csodálatos film, ám persze Pasolini nem lett volna Pasolini, ha később nem forgatta volna le például a Teorémát, amivel aztán rendesen kicsapta a biztosítékot a Vatikánban.
Norman Jewison: Jézus Krisztus Szupersztár (1973)
Ma már talán felfogni is képtelenek vagyunk, miféle bátorság kellett ahhoz, hogy Jézus történetét rockoperában meséljék el a nagyközönségnek. A műfaj eleve újnak számított, nem beszélve a modorról, amelyben megszólalt. Andrew Lloyd Webber és Tim Rice műve néhány évvel a színpadi premier után került Norman Jewison stábja elé – s a filmváltozat is szinte azonnal ott találta magát a kötelező kultdarabok között. A „világ legszebb történetének” hippiváltozata élő-lélegző, hipnotikus erejű misztériumjáték pazar hangú szereplőkkel, köztük a fekete bőrű Júdással – s úgy tud izgalmas lenni, hogy közben egy pillanatra se tiszteletlen.
Terry Jones: Brian élete (1979)
Eme remekmű viszont minden pillanatában az! Mármint szemtelen. A Monty Python csoport legvagányabb vállalásában mindenki megkapja a magáét – ám a Brian élete mégse igazán paródia, hiszen nem a Biblián nevet, hanem a benne szereplő embereken. Teszi ezt szikrázóan okosan és szellemesen. S olyan intelligensen, hogy alighanem ezért lehet az is, hogy a film ikonikus dalában hiába énekelnek a keresztre feszítettek, s hiába csattan el még számos másik meredek tréfa, erre a zseniálisan kitalált, a humor dicsfényével bőven megvilágított baromkodásra nem haragszik senki. Ezen sorok írója például jó néhány olyan papot ismer, akinek a Brian élete az egyik kedvenc filmje!
Pasquale Festa Campanile: A lator (1979)
Egy másik európai alkotás, amely szintén a vígjáték felől közelített a Megváltóhoz – illetve egy igazi csibész szemszögéből, aki Jézus csodáit csupán egy rafinált csaló ügyes mutatványainak látta, s mindent megtett azért, hogy rájöjjön a „trükkjeire”. Ám e nálunk is rendkívül népszerű olasz komédia pont azért működik, mert a végkövetkeztetése tulajdonképpen mindenféle erőltetett hatásvadászat nélkül érkezik meg a klasszikus, biblikus katarzisba. Kaleb ugyanis nemcsak arra jön rá végül, hogy Jézus minden cselekedete igaz és romlatlan, hanem… No, de ez legyen inkább a film titka, elvégre talán még mindig vannak olyanok, akik nem látták.
Martin Scorsese: Krisztus utolsó megkísértése (1986)
Mindenki sejthette, hogy ebből baj lesz: a közvélemény, a rendező, és az író Níkosz Kazandzákisz is, akinek a regényéből készült a film. Ám arra a hisztériára tán mégse számított senki, ami végül körülvette ezt az extrém módon másmilyen, s mondjuk ki: igazán értékes Jézus-filmet. Bár maguk az alkotók vastag inzerttel jelzik a játékidő legelején, hogy filmjük nem a Biblia alapján forgott, az Evangéliumot csupán ihletet adó forrásként kezelték, s elsősorban elgondolkodtatni szeretnék a nézőket, hívőket és érdeklődőket egyaránt – ez semmit se számított. A velencei filmfesztiválon alig lehetett lecsillapítani a népet, Scorsesét kiátkozták, egy párizsi moziba Molotov-koktélokat dobáltak… Szóval, őrületes botrány fogadta Willem Dafoe emberi módon őrlődő Jézusát. Bár azóta természetesen lecsillapodtak a kedélyek, tévében sugározni ma is eléggé kockázatos, s egyes országokban még mindig tiltólistán van a film.
Brenda Chapman, Steve Hickner és Simon Wells: Egyiptom hercege (1998)
Jóllehet, mire a Steven Spielberg, Jeffrey Katzenberg és David Geffen által alapított Dreamworks előjött a nagy csinnadrattával beharangozott első animációs produkciójával, már rengeteg rajzfilm készült a Biblia különböző történeteiből – de szinte kizárólag csak tévére. A moziban egészen példátlannak számított Mózes és Ramszesz történetét zenés (!) animációban elmesélni. Ezért aztán különösen nagy durranás volt annak idején ez a meglehetősen hagyományos, viszont kétségtelenül igényes és a nagy nevek hírnevéhez méltó rajzfilm. Igaz ez még úgy is, hogy – legfőképpen 70 milliós költségvetéséhez képest – végül csak nem lett belőle szélsőségesen nagy blockbuster. (Ám azért persze a maga megérdemelt Oscarját megkapta a Whitney Houston és Mariah Carey által előadott, nagy ívű betétdal, a When You Believe.)
Mel Gibson: A passió (2004)
Sokak szerint antiszemita, méghozzá veszélyes módon az. Mások szerint csak egy közepesen elkészített, durván hatásvadász horror, amely a keresztény nézőket akarta újra becsábítani a mozikba – vagyis olyan célcsoportot talált magának, amellyel már jó ideje nem foglalkozott senki. A magánéleti dolgait tekintve körülbelül akkortájt meghibbant Mel Gibson bármit is képzelt a forgatáson, egy dolog egészen bizonyos: A passió óriási siker lett. A csupán 30 millió dollárból, függetlenként, arámi, latin, valamint héber nyelven forgatott film több mint 370 milliót hozott világszinten – s innentől kezdve igazából csak az lehetett a kérdés gyártókörökben, hogy ez miért nem jutott eddig eszébe valaki másnak.
Darren Aronofsky: Noé (2014)
Azt már valószínűleg sose tudjuk meg sajnos, hogy a Rekviem egy álomért, A pankrátor és a Fekete hattyú rendezője milyen filmet csinált volna az X-Menes Farkasnak, vagy milyen lett volna az új Robotzsaru, ha nem csak a forgatókönyv irányvonalait szabja meg ő. Azt viszont már pontosan tudjuk (vagy tudni véljük), hogy Darren miképpen képzeli az Ószövetség özönvizét s azt a bizonyos férfit, aki megépítette földmegmentési szempontból kiemelten fontos bárkáját. Aronofsky Noéja pont úgy néz ki, mint Russell Crowe, s úgy is viselkedik: hősiesen. Azonban Aronofsky Noéja viselkedik máshogy is: furcsán, fantasysen, kalandosan és költőien. Még csak olyan 9 hónap telt el a premier óta, úgyhogy nem tudtuk még egészen feldolgozni az élményt – de az tuti, hogy amíg ilyen projektekre is adnak sok-sok-sok pénzt komoly rendezőknek… Nos, addig nincs olyan nagy baj Hollywooddal.