A Farkasszem egy új korszak kezdete
2015. január 08. / Szepesi Krisztina

Dés András jazz-zenésznek vallja magát, mégsem nyugszik meg ettől a sokak által belakott elefántcsonttoronyban. Legyen szó egyedi és gyakran módosuló ütőhangszereiről, a társ­mű­vé­sze­tek­ből érkezőkkel szervezett beszélgetéseiből vagy épp kortárs irodalomra improvizálásról, mindig új utakat keres. Most pedig valami egészen különleges dologba vágott bele. Farkasszem
címmel a Szkénében mutatta be a Forte Társulattal készített önálló estjét november 8-án, melyben a színház és a zene perifériáján egyensúlyoz.

Nagyon másfajta munka ez, mintha egy koncertre készülnél.
D. A.: Nemcsak alkotóilag, de előadói szempontból is magányos most ez a folyamat. Olyan már sokszor volt, hogy egyedül ültem egy szobában, és gyakoroltam, de olyan még nem, hogy átlépem volna egy határt, ami már jóval túlmutat a zenélés műfaján. Csomó színházi eszközt is használok és végig a periférián egyensúlyozom, keresve, meddig színház ez, és honnan zene, miközben a mérleg nyelve ebben a bő egy órában mindig ide-oda billen. Olyan pedig még tényleg nem volt, hogy egy egész estén át egyedül vagyok a színpadon.

Akkor te most színész is leszel?
D. A.: Nem vagyok színész, nem vagyok ennek a tudásnak a bir­to­ká­ban, de használok színészi eszközöket. Merészen vállalok olyan gesztusokat például, hogy a kezeimet személyiséggel felruházva kvázi bábozom egy hangszeren, amiből egy történet bontakozhat ki. De olyan is van, hogy megszólalok, és bár Dés Andrásként teszem ezt, nem azokat a dolgokat mondom, amiket Dés Andrásként gondolok, hanem egy karakter vagyok a színpadon. Nem akarok lelőni poénokat, ezért fogalmazok ilyen ködösen. Az biztos, hogy ez nem zenés színház és nem is teatralizált koncert, de azt se mondom, hogy feltaláltam a spanyolviaszt. Én magam nem nagyon tudok más hasonló kezdeményezésről.

Miként vett részt az alkotói munkában a Forte Társulat, és a rendezőként feltüntetett Horváth Csaba?
D. A.: A színészek segítettek nekem abban, hogy néhány szöveget felmondtak, amiket az előadásban bejátszok, de elsősorban Csaba személye fontos. Vele hónapok óta beszélgettem az előadásról, ha elkészültem egy új jelenettel, azonnal megmutattam neki, és kértem a véleményét, a segítségét. Nagyon hamar körvonalazódott, hogy ezek annyira kész jelenetek, hogy ő tulajdonképpen külső szemként, rutinos színházi alkotóként inkább helyretenni segített a dolgokat, ívet adott az egésznek, és színházi környezetbe helyezte a látvánnyal és a fényekkel. Upor László dramaturgiai munkája is sokat segített és nagy vitáink is voltak hármasban, amiket szintén nagyon élveztem, vagyis igazi közös alkotói folyamat ez, miközben a munka nagy része magányos volt.

Csabával már korábban is dolgoztatok együtt, vagyis gondolom, hasonló a színházi gondolkodásotok.
D. A.: Nagyon szeretem azt a világot, amit és ahogyan a darabjaiban megfogalmaz, erős, karakteres állásfoglalásnak tartom. Nagyon nagy élmény volt, amikor a Koto és Kaori című gyerekdarabot együtt csináltuk, de ezek mellett azért is kértem a segítségét, mert van, hogy néha hagyom a dolgokat kicsit elpuhulni, és bizonyos helyzetekben nem vállalok fel elég konfliktust magammal vagy akár a színpaddal szemben, Csaba pedig markáns színházi alkotóként nem hagyja, hogy ez megtörténjen. Bizonyos helyzetekben ösztönöznie kellett arra, hogy nyugodtan merjek szélsőséges lenni, és ne legyek tekintettel mindig mindenre.
Amit az elmúlt években csinálsz, egyre inkább arra enged következtetni, hogy a zenélést önmagában már unod.
D. A.: Imádok zenélni, alapvetően jazz-zenésznek tartom magamat, és nem is tudnék meglenni a jazz nélkül, de néha tényleg azt érzem, hogy nem találom meg benne az új nyelvet, az új formákat, ami igazán korszerűvé, frissé tenné. És ez lehet, hogy az én hibám, hiszen vannak olyan alkotók, akiknek ez sikerül, és akik etalonnak számítanak nekem. De sokszor magamon és a környezetemen nem ezt érzem. Nem kapcsolódunk eléggé ahhoz a közeghez, amiben élünk. Olyan társadalomban élünk, amit rengeteg probléma feszít, ahol nagyon nem egyszerű a helyzet, és sok a kibeszélnivaló, miközben a jazz-szakma ezzel nem kezd semmit. És nem azt mondom, hogy feltétlenül a mélyszegénységről, a rasszizmusról vagy a jövő évi költségvetésről kell jazz-számoknak születniük, de közben nagyon fontos lenne, hogy reflektáljunk a közegre, amiben élünk, a művészet és a társadalom mozgásaira. Ebből a szempontból pedig a független színház a leginspirálóbb a számomra jelenleg. A zene persze jóval elvontabb műfaj, mégsem elefántcsonttoronyból akarom figyelni az eseményeket, és ezért radikális lépésre volt szükségem ahhoz, hogy olyat csinálhassak, ami jobban kapcsolódik a közeghez, amiben élek.

Miközben a zene dolga részben az, hogy kiszakítson ebből…
D. A.: Ez igaz, de közben mi, alkotóművészek, akik abban szocializálódtunk, hogy az elsődleges cél az, hogy minél csodálatosabb technikai tudással, minél mélyebb átéléssel zenéljünk, nem haladtunk a korral, nem voltunk elég éberek. Persze teljesen megértem azokat, akik nem akarnak ezzel foglalkozni, hiszen rátették az életüket, hogy nagyon jó jazz-zenészek legyenek, és valóban azok. Én azonban szeretek arra is figyelni, hogy mi történik a társművészetekben. Ezért indítottuk el a Konzervnyitó Akciócsoportot is, mert úgy éreztük, muszáj elkezdeni a párbeszédet. Ráadásul maga a jazz is mindig a perifériáról szólt, arról, hogyan tudjuk átlépni a határainkat.

Ebben az előadásban kivel nézel farkasszemet?
D. A.: Elsősorban magammal. Egy ilyen komoly és magányos alkotófolyamat törvényszerűen arra kényszeríti az embert, hogy szembenézzen magával, hol tart, mit tud, pláne, hogy mit nem tud, mik a határai és hova tart. A Farkasszem talán egy korszak lezárása az életemben és egyben egy új korszak kezdete.