2015. március 16. / Szepesi Krisztina
Znamenák István tavaly szeptembertől tagja az Örkény István Színháznak. Nem zárkózik el semmilyen újdonságtól, amiben bővelkedik is, hiszen decemberben volt a negyedik bemutatója, ezúttal Mohácsi Istvánnal A képzelt betegben, miközben novembertől legújabb rendezése is látható az Átrium Film-Színházban.
Pályafutása alapján hosszú távra választ magának munkahelyet.
Z. I.: Mácsai Pali hívott és én örömmel mondtam igent. Hülyeség lenne összehasonlítgatni a színházakat, de úgy gondolom, az Örkény a topszínházak között van. Így ha az embert ilyen helyre hívják, bolond lenne nemet mondani, főként azért, mert én a társulatokban hiszek, vagyis abban, ha egy helyen összeszövetkezik egy csoport, hogy valamilyen világképet alkosson és ahhoz képest éljen, dolgozzon. Én pedig néhány éve játszottam már itt A mizantrópban, vagyis volt alkalmam felderíteni a terepet, és ez tetszett, amit láttam. És persze nem mindenben gondoljuk ugyanazt, de ez engem egyáltalán nem zavar, hiszen nagyon nyitott vagyok rájuk, és ahogy látom, ők is rám. Ha pedig állandóan azt keresném, amiben igazán hiszek, már rég megállt volna a pályám. Én egy Kaposváron szocializálódott ember vagyok, aki az ottani színházcsinálás kebelén nőtt fel, arra pedig már évek óta semmi nem hasonlít. Ezt pedig el kell fogadni és meglátni, hogy más színházcsinálási módszerek is érvényesek, sőt, sokszor még sikeresebbek is.
Volt lehetősége belekóstolni az itteni munkába, hiszen decemberben már a negyedik bemutatója volt, ráadásul Mohácsi Jánossal.
Z. I.: Nagyon jó dolog, ha így el van foglalva az ember. Mohácsival pedig nagyon hosszú ideig dolgoztunk együtt Kaposváron egészen 2000-ig, utoljára a Megbombáztuk Kaposvárt című előadásban. Most mégis ugyanolyan volt a munka, mintha nem is maradt volna ki ez a tizenhárom év. Nagyon jólesett. Olyan ez, mint amikor valakivel nagyon régóta élünk együtt, és pontosan tudjuk, mikor mi fog történni. Ez pedig nagy hiányzott már.
Boldog mosollyal az arcán beszél erről és mindig mondogatja, még hisz a színházban, miközben átélte a nagy kaposvári csapat széthullását, nemrég pedig egy formálódó csapatét a Nemzetiben.
Z. I.: Egészen egyszerűen erőt látok abban, amit mi csinálunk és abban, amiről beszél, gyávaságot és gyengeséget. Az a dolgunk, hogy értelmes kérdéseket tegyünk fel. Hogy biztosan jól van-e ez így, ahogyan most mennek a dolgok? De ezeket a kérdéseket régen is feltettük, azért nem értem, miért mondják, hogy eddig valami rendszerbe bekötött színház uralkodott és változtatni kell. Én mindig a legérdekesebb problémákra akartam rákérdezni, akár játszottam, akár rendeztem. Vagyis én soha sehova nem voltam „bekötve”.
Novemberben mutatták be az Igenis, miniszterelnök úr! című rendezését az Átrium Film-Színházban, ami szintén a körülöttünk lévő problémákat érinti.
Z. I.: Az 1980-as években két angol pacák arról az állapotról írt szatirikus tévésorozatot, ami az akkori brit politikát uralta. Ott és akkor ezen érdekes módon nem sértődtek meg. Margaret Thatchernek annyira tetszett a sorozat, hogy írt hozzá egy részt, sőt, egyben szerepelt is. Arról szóltak ezek az írások, hogy a miniszterelnököt érdekli-e például a kulturális finanszírozás. És minden mondat, ami elhangzik, szinte egy az egyben az akkor írt szöveg tükörfordítása. Nem tehetek róla, hogy ez ennek ellenére pofán vágja a mai magyar helyzetet. Ez amúgy azért lehetséges, mert szörnyetegek irányították akkor az életünket, azok irányítják ma is, és azt hiszem, ez a jövőben is így lesz. Ez vicces. És bár keserű a nevetés, mégis vagy nevetünk, vagy beledöglünk. Most pedig ott tartunk, hogy gyorsan muszáj nevetni és minél hangosabban. És lehet, hogy ez nem old meg semmit, de nekem jó érzésem lesz, ha látok egy este háromszáz embert nevetni a nézőtéren.
Olyan színészeket hívott az előadásba, akikhez régi vagy éppen új munkakapcsolat fűzi.
Z. I.: Csak azokkal lehet csinálni ilyet, akik közel állnak az emberhez. Alföldi és Hevér az utóbbi éveim része, Parti Nórával Kőszegen dolgozunk együtt nyaranta, Némedivel Kaposváron töltöttem együtt az életem jelentős részét, Ficza Pista pedig egy olyan fiatal tehetség, akit az Örkény Színházban ismertem meg. Ezek az emberek az én barátaim.
A színészet és a rendezés mellett pedig fotózik, világosít, és tévéfilmet is rendez.
Z. I.: Úgy, ahogy van, komplexen érdekel a szakmánk s ebből is főleg a színház, annak minden területével, pincétől a padlásig. Akarom tudni, mi hogyan történik. Mindent meg lehet tanulni, hiszen vannak ezekről könyvek, az összes többit pedig az ember ízlése alakítja és az, amit maga körül lát.
Színészként is „rendez”?
Z. I.: Egyáltalán nem szólok bele más munkájába és nem is tudnék. Színészként a szerepből dolgozom, annak problémáit, motivációját keresem. Belülről nem tudnám megítélni, mi hogy lenne jó, ráadásul minden rendező másképpen gondolkodik.
Most volt lehetősége az Örkényben gyors egymásutánban több rendezővel is dolgozni.
Z. I.: Ez olyan jó dolog. Amikor főiskolások voltunk, azért imádkoztunk, hogy minél több ember jöjjön tanítani, hogy minél több tudást magunkba szippanthassunk.
Most is van még mit beszippantani?
Z. I.: Hát ha nem, akkor hagyni kell a francba az egészet! Zsótérral például most dolgoztam életemben először, és ilyen példátlan energiával, átéltséggel még sohasem találkoztam.
Mácsaival pedig a Csoda és Kósza című gyerekelőadásban dolgoztak együtt.
Z. I.: A kaposvári színházban különösen nagy hangsúlyt fektettünk a jó gyerekelőadásokra, vagyis nekem nem újdonság a gyerekközönség, de ez most furcsa, izgalmas felállás, hiszen ez egy élő hangjáték, ahol nincsenek olyan eszközök, mint egy mesejátékban, hanem mi próbálunk hangokkal atmoszférát teremteni. Ilyet még sohasem csináltam, de nem zárkózom el semmilyen újdonságtól.
A nemzetis igazgatóváltáskor is azt mondta, ha önön múlik, megpróbálta volna a közös munkát Vidnyánszkyval is.
Z. I.: Így volt, de most, hogy látom, mi történik, azt hiszem, jó döntés volt ez részéről. És bár azt szokták mondani, lakva ismerszik meg a másik, már most úgy érzem, hosszú kapcsolat lehet ez az Örkény Színházzal.
Pályafutása alapján hosszú távra választ magának munkahelyet.
Z. I.: Mácsai Pali hívott és én örömmel mondtam igent. Hülyeség lenne összehasonlítgatni a színházakat, de úgy gondolom, az Örkény a topszínházak között van. Így ha az embert ilyen helyre hívják, bolond lenne nemet mondani, főként azért, mert én a társulatokban hiszek, vagyis abban, ha egy helyen összeszövetkezik egy csoport, hogy valamilyen világképet alkosson és ahhoz képest éljen, dolgozzon. Én pedig néhány éve játszottam már itt A mizantrópban, vagyis volt alkalmam felderíteni a terepet, és ez tetszett, amit láttam. És persze nem mindenben gondoljuk ugyanazt, de ez engem egyáltalán nem zavar, hiszen nagyon nyitott vagyok rájuk, és ahogy látom, ők is rám. Ha pedig állandóan azt keresném, amiben igazán hiszek, már rég megállt volna a pályám. Én egy Kaposváron szocializálódott ember vagyok, aki az ottani színházcsinálás kebelén nőtt fel, arra pedig már évek óta semmi nem hasonlít. Ezt pedig el kell fogadni és meglátni, hogy más színházcsinálási módszerek is érvényesek, sőt, sokszor még sikeresebbek is.
Volt lehetősége belekóstolni az itteni munkába, hiszen decemberben már a negyedik bemutatója volt, ráadásul Mohácsi Jánossal.
Z. I.: Nagyon jó dolog, ha így el van foglalva az ember. Mohácsival pedig nagyon hosszú ideig dolgoztunk együtt Kaposváron egészen 2000-ig, utoljára a Megbombáztuk Kaposvárt című előadásban. Most mégis ugyanolyan volt a munka, mintha nem is maradt volna ki ez a tizenhárom év. Nagyon jólesett. Olyan ez, mint amikor valakivel nagyon régóta élünk együtt, és pontosan tudjuk, mikor mi fog történni. Ez pedig nagy hiányzott már.
Boldog mosollyal az arcán beszél erről és mindig mondogatja, még hisz a színházban, miközben átélte a nagy kaposvári csapat széthullását, nemrég pedig egy formálódó csapatét a Nemzetiben.
Z. I.: Egészen egyszerűen erőt látok abban, amit mi csinálunk és abban, amiről beszél, gyávaságot és gyengeséget. Az a dolgunk, hogy értelmes kérdéseket tegyünk fel. Hogy biztosan jól van-e ez így, ahogyan most mennek a dolgok? De ezeket a kérdéseket régen is feltettük, azért nem értem, miért mondják, hogy eddig valami rendszerbe bekötött színház uralkodott és változtatni kell. Én mindig a legérdekesebb problémákra akartam rákérdezni, akár játszottam, akár rendeztem. Vagyis én soha sehova nem voltam „bekötve”.
Novemberben mutatták be az Igenis, miniszterelnök úr! című rendezését az Átrium Film-Színházban, ami szintén a körülöttünk lévő problémákat érinti.
Z. I.: Az 1980-as években két angol pacák arról az állapotról írt szatirikus tévésorozatot, ami az akkori brit politikát uralta. Ott és akkor ezen érdekes módon nem sértődtek meg. Margaret Thatchernek annyira tetszett a sorozat, hogy írt hozzá egy részt, sőt, egyben szerepelt is. Arról szóltak ezek az írások, hogy a miniszterelnököt érdekli-e például a kulturális finanszírozás. És minden mondat, ami elhangzik, szinte egy az egyben az akkor írt szöveg tükörfordítása. Nem tehetek róla, hogy ez ennek ellenére pofán vágja a mai magyar helyzetet. Ez amúgy azért lehetséges, mert szörnyetegek irányították akkor az életünket, azok irányítják ma is, és azt hiszem, ez a jövőben is így lesz. Ez vicces. És bár keserű a nevetés, mégis vagy nevetünk, vagy beledöglünk. Most pedig ott tartunk, hogy gyorsan muszáj nevetni és minél hangosabban. És lehet, hogy ez nem old meg semmit, de nekem jó érzésem lesz, ha látok egy este háromszáz embert nevetni a nézőtéren.
Olyan színészeket hívott az előadásba, akikhez régi vagy éppen új munkakapcsolat fűzi.
Z. I.: Csak azokkal lehet csinálni ilyet, akik közel állnak az emberhez. Alföldi és Hevér az utóbbi éveim része, Parti Nórával Kőszegen dolgozunk együtt nyaranta, Némedivel Kaposváron töltöttem együtt az életem jelentős részét, Ficza Pista pedig egy olyan fiatal tehetség, akit az Örkény Színházban ismertem meg. Ezek az emberek az én barátaim.
A színészet és a rendezés mellett pedig fotózik, világosít, és tévéfilmet is rendez.
Z. I.: Úgy, ahogy van, komplexen érdekel a szakmánk s ebből is főleg a színház, annak minden területével, pincétől a padlásig. Akarom tudni, mi hogyan történik. Mindent meg lehet tanulni, hiszen vannak ezekről könyvek, az összes többit pedig az ember ízlése alakítja és az, amit maga körül lát.
Színészként is „rendez”?
Z. I.: Egyáltalán nem szólok bele más munkájába és nem is tudnék. Színészként a szerepből dolgozom, annak problémáit, motivációját keresem. Belülről nem tudnám megítélni, mi hogy lenne jó, ráadásul minden rendező másképpen gondolkodik.
Most volt lehetősége az Örkényben gyors egymásutánban több rendezővel is dolgozni.
Z. I.: Ez olyan jó dolog. Amikor főiskolások voltunk, azért imádkoztunk, hogy minél több ember jöjjön tanítani, hogy minél több tudást magunkba szippanthassunk.
Most is van még mit beszippantani?
Z. I.: Hát ha nem, akkor hagyni kell a francba az egészet! Zsótérral például most dolgoztam életemben először, és ilyen példátlan energiával, átéltséggel még sohasem találkoztam.
Mácsaival pedig a Csoda és Kósza című gyerekelőadásban dolgoztak együtt.
Z. I.: A kaposvári színházban különösen nagy hangsúlyt fektettünk a jó gyerekelőadásokra, vagyis nekem nem újdonság a gyerekközönség, de ez most furcsa, izgalmas felállás, hiszen ez egy élő hangjáték, ahol nincsenek olyan eszközök, mint egy mesejátékban, hanem mi próbálunk hangokkal atmoszférát teremteni. Ilyet még sohasem csináltam, de nem zárkózom el semmilyen újdonságtól.
A nemzetis igazgatóváltáskor is azt mondta, ha önön múlik, megpróbálta volna a közös munkát Vidnyánszkyval is.
Z. I.: Így volt, de most, hogy látom, mi történik, azt hiszem, jó döntés volt ez részéről. És bár azt szokták mondani, lakva ismerszik meg a másik, már most úgy érzem, hosszú kapcsolat lehet ez az Örkény Színházzal.