2015. december 10. / Eszéki Erzsébet
A matematikai tanulmányok után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem karmesterképző szakán végzett Dubóczky Gergely rendszerint különleges előadásokkal rukkol elő. A saját, Budapest Sound Collective nevű zenekarával például úgy mutatta be Haydn: Krisztus hét utolsó szava a
keresztfán című művét, hogy a fiatal karmester felkérésére Esterházy Péter írt a prédikációk helyére saját szöveget. Dubóczky Gergely mostanában a Budapesti Fesztiválzenekarban (BFZ) dolgozik, május 3-án éppen a BFZ koncertjét dirigálja a pécsi Kodály Központban. Ehhez a beszélgetéshez Nádler István négy festményét választotta.
Mi ragadott meg ebben a négy képben, amikor először láttad?
D. G.: A budapesti Ludwig Múzeumban volt 2008-ban egy nagy Nádler-kiállítás, Függőleges címmel. Ennyire koncentráltan akkor láttam először Nádler István műveit. A hatalmas festmények ott, együtt elementáris erővel hatottak rám, magával ragadott a színviláguk és a dinamikájuk. A kiállításokon először megnézek mindent, mert van bennem habzsolási hajlam, főleg, ha ilyen erőteljes élményben van részem. Aztán visszamegyek pár műhöz, és azokkal töltök sok időt. A zenével is így vagyok, ha érdekelnek az első benyomások, akkor továbbfejtem azok gondolatvilágát. Ennél a négy képnél elsőre a színvilág és a textúra egyedisége, a színek egymásnak feszülése fogott meg; a kékek viszonya a fekete háttérhez, valamint a széles ecsettel, egyetlen lendülettel megfestett, egyenes vagy éppen hullámzó csíkok. Aztán, ahogy hosszan időztem előttük, ízlelgettem mindezt, kezdett kibontakozni a képek „története”.
Talán a zeneiségük is?
D. G.: Nagyon izgat a határ kérdése ennél a négy festménynél. A matematikából jut eszembe az a példa, amikor egy gömbnek a határa, a „széle” nem a gömb része – azaz nem lehet megfogni, hol ér pontosan véget. Ilyenkor mondják, hogy a határ nem realizálódik. Ebben az esetben konkrét vonalak vannak, ugyanakkor mégis kilép, vagy inkább kirohan a kép a vászon keretei közül. Azért is fontos a térkérdés, mert a négy festmény együtt merőben mást ad, mint ha külön-külön látnánk őket. Elmélyültség és koncentráltság árad belőlük, ami hosszú gondolati utat feltételez a festés előtt. A lendületük alapján úgy képzelem, hogy hamar elkészült ez a négy kép, de hosszas gondolkodás előzte meg a születésüket.
„Fejben festés”?
D. G.: Igen, és biztos vagyok benne, hogy sokat kell gyakorolni ezeket az íveket, egymásba forduló csíkokat is. A festmény kész műtárgy, nem úgy, mint a zene, mégis érzem a dinamikáját. A zenében az idő meghatározó elem: jórészt ettől függ, mi történik egy koncerten vagy lemezfelvételen. A koncerten akkor hallhatjuk a művet, amikor az előadás születik, tehát van egyidejűség, noha a zenemű korábban íródott. A kép is korábban készül, de amikor egy kiállításon nézzük, ott már a festmény nem csinál semmit. Csak a befogadó tehet valamit. Koncerten viszont változhat a rég megkomponált zenemű is, amely merőben másmilyen lehet, ha másképp játsszuk el.
A 2014-es CAFe Budapesten mutattad be az Elemek I. című, általad kitalált és vezényelt sorozat első estjét, amely a zene terét érzékeltette szellemes előadói megoldásokkal. Miért fontos neked, hogy közelebb hozd a hallgatókhoz, mitől zene a zene, mi a ritmus, a hangszín, a dinamika, mit jelent a zene tér- és időbelisége?
D. G.: Próbálom ezeket új megközelítésben előadni, hogy a közönség közelebb juthasson a zene lényegéhez. Az én rendszerező hajlamú agyam rögtön alkotórészekre bontja szét ezt a folyamatot. Ezek egyik fontos eleme az idő, illetve a hang hossza, amelyhez a ritmus kapcsolódik a legközvetlenebbül. Ennek a négy képnek is van ritmusa, tehát van ideje is. Egyetlen zenei hang általában nem hosszú, de ha hosszan kitartjuk, az már önmagában elképesztő hatást tud kiváltani.
Nádler István négy festményén nekem fontos a csend is. Azt érzékelem, hogy a koncertek közönsége egyre türelmetlenebb, nehezen viseli a csöndeket, nem?
D. G.: Éppen ezért fontos felhívni a figyelmet arra, hogy ez is része egy műnek. Alapvető az minden művészeti ágban, hogy mikor van, mikor nincs szünet. Nádler István képein is van csend, hogyne. A Haydn-műhöz írott Esterházy-szövegben szerepel ez a mondat: „a zene a csönd szünete”. Ezt oda-vissza lehet fordítani, azt, hogy mikor létezik, mikor nem létezik egy hang. Ezek már absztrakt szintek, ahogy ezen a négy képen is. De a legelső az, hogy milyen hosszú egy hang. Ha ez megvan, akkor ebből lehet tovább gondolkozni, s eljutni az összetettebb ritmikához.
Milyen ennek a négy képnek a ritmikája, és ha társítasz hozzá hangot, mi annak a tere?
D. G.: Bámulatosan feszesnek és koncentráltnak, jól definiáltnak látom a négy festmény idejét és terét. Mélységesen letisztult, transzparens világot tár elénk, amin elkezdhetünk gondolkozni. Mivel pontosan megszabja a saját terét, így nézőként könnyen tudok hozzá viszonyulni. Bevon a terébe, és azon kezdek gondolkozni, hogy én miként kerülök ebbe, hiszen ahogy nézem, és hat rám, kapcsolatba kerülök vele. Akkor elkezdem feldolgozni azt az élményt, hogy mit jelent a kint és bent – ahogy A kékszakállú herceg várának az elején is szerepel. Ez fontos lépés. Az arányok és a különböző „szereplők” keveredése az, ami itt a dinamikát adja. Sokféle hangot hív elő bennem ez a mű.
Fontos cél a közönség kizökkentése?
D. G.: Ez alapvető szempont, ez a négy festmény is kizökkent. Az más kérdés, hogy a közönség nálunk nem mindig hálás ezért. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy sokan éppen ezt keresik az újdonságokat, mert így valami egyedi élményt kaphatnak. Többektől hallottam ezt az Elemek I. ősbemutatója után. A Haydn–Esterházy-est eddigi pár előadásáról is azt mondták a legtöbben, hogy különleges élményt nyújt a Haydn-mű és a mai Esterházy-szöveg találkozása. Haydn nekem halálosan modern szerző, ez a próbák és az előadás során végképp kiderült. Csak nem rizsporos parókában kell előadni. Haydnhoz, sajnos, sok sztereotípia társul. Többen azt mondták a legutóbbi, április 8-i BMC-előadás után, hogy új műfaj született. De ezt majd eldönti az idő.
A művész – festő vagy zenész – tökéletes technikai tudása alapvetés kell, hogy legyen, de egy alkotás akkor szólhat hozzám, ha van a művésznek eredeti gondolata, amellyel új utakat nyit meg előttem. De ritkán van ilyen élményben részem, sajnos.
D. G.: Ezért igyekszem kiragadni a műveket az eredeti kontextusukból, hogy ne helyezkedhessen bele a hallgató a darabhoz kapcsolódó sztereotípiába. A kortárs daraboknál ezt könnyű elérni, hiszen ott nincs precedens. A műveket önmagukért hallgathatja a közönség. De a klasszikus művekhez érdemes megkeresni a mi kapcsolódásunkat. Ha egy kiállításon végigsétálok, és azt látom, hogy azok a képek, amelyeket egyébként meg tudok nézni máshol, itt mégis egyedi szempontrendszer szerint, sajátos ritmusban szerepelnek, akkor az új gondolati utat nyithat meg számomra. Aztán azt gondolok, amit akarok, de mégis csak van „vezérfonal”. Ahogy Nádler István négy képénél is, ezek így, egymás mellett tudnak kiteljesedni, egyfajta teremtéstörténetet kibontani.
Kép: Nádler István:
[kep3]
A sorozat 2001-ben készült, mindegyik olaj, vászon, 270 x 200 cm
keresztfán című művét, hogy a fiatal karmester felkérésére Esterházy Péter írt a prédikációk helyére saját szöveget. Dubóczky Gergely mostanában a Budapesti Fesztiválzenekarban (BFZ) dolgozik, május 3-án éppen a BFZ koncertjét dirigálja a pécsi Kodály Központban. Ehhez a beszélgetéshez Nádler István négy festményét választotta.Mi ragadott meg ebben a négy képben, amikor először láttad?
D. G.: A budapesti Ludwig Múzeumban volt 2008-ban egy nagy Nádler-kiállítás, Függőleges címmel. Ennyire koncentráltan akkor láttam először Nádler István műveit. A hatalmas festmények ott, együtt elementáris erővel hatottak rám, magával ragadott a színviláguk és a dinamikájuk. A kiállításokon először megnézek mindent, mert van bennem habzsolási hajlam, főleg, ha ilyen erőteljes élményben van részem. Aztán visszamegyek pár műhöz, és azokkal töltök sok időt. A zenével is így vagyok, ha érdekelnek az első benyomások, akkor továbbfejtem azok gondolatvilágát. Ennél a négy képnél elsőre a színvilág és a textúra egyedisége, a színek egymásnak feszülése fogott meg; a kékek viszonya a fekete háttérhez, valamint a széles ecsettel, egyetlen lendülettel megfestett, egyenes vagy éppen hullámzó csíkok. Aztán, ahogy hosszan időztem előttük, ízlelgettem mindezt, kezdett kibontakozni a képek „története”.
Talán a zeneiségük is?
D. G.: Nagyon izgat a határ kérdése ennél a négy festménynél. A matematikából jut eszembe az a példa, amikor egy gömbnek a határa, a „széle” nem a gömb része – azaz nem lehet megfogni, hol ér pontosan véget. Ilyenkor mondják, hogy a határ nem realizálódik. Ebben az esetben konkrét vonalak vannak, ugyanakkor mégis kilép, vagy inkább kirohan a kép a vászon keretei közül. Azért is fontos a térkérdés, mert a négy festmény együtt merőben mást ad, mint ha külön-külön látnánk őket. Elmélyültség és koncentráltság árad belőlük, ami hosszú gondolati utat feltételez a festés előtt. A lendületük alapján úgy képzelem, hogy hamar elkészült ez a négy kép, de hosszas gondolkodás előzte meg a születésüket.
„Fejben festés”?
D. G.: Igen, és biztos vagyok benne, hogy sokat kell gyakorolni ezeket az íveket, egymásba forduló csíkokat is. A festmény kész műtárgy, nem úgy, mint a zene, mégis érzem a dinamikáját. A zenében az idő meghatározó elem: jórészt ettől függ, mi történik egy koncerten vagy lemezfelvételen. A koncerten akkor hallhatjuk a művet, amikor az előadás születik, tehát van egyidejűség, noha a zenemű korábban íródott. A kép is korábban készül, de amikor egy kiállításon nézzük, ott már a festmény nem csinál semmit. Csak a befogadó tehet valamit. Koncerten viszont változhat a rég megkomponált zenemű is, amely merőben másmilyen lehet, ha másképp játsszuk el.
A 2014-es CAFe Budapesten mutattad be az Elemek I. című, általad kitalált és vezényelt sorozat első estjét, amely a zene terét érzékeltette szellemes előadói megoldásokkal. Miért fontos neked, hogy közelebb hozd a hallgatókhoz, mitől zene a zene, mi a ritmus, a hangszín, a dinamika, mit jelent a zene tér- és időbelisége?
D. G.: Próbálom ezeket új megközelítésben előadni, hogy a közönség közelebb juthasson a zene lényegéhez. Az én rendszerező hajlamú agyam rögtön alkotórészekre bontja szét ezt a folyamatot. Ezek egyik fontos eleme az idő, illetve a hang hossza, amelyhez a ritmus kapcsolódik a legközvetlenebbül. Ennek a négy képnek is van ritmusa, tehát van ideje is. Egyetlen zenei hang általában nem hosszú, de ha hosszan kitartjuk, az már önmagában elképesztő hatást tud kiváltani.
Nádler István négy festményén nekem fontos a csend is. Azt érzékelem, hogy a koncertek közönsége egyre türelmetlenebb, nehezen viseli a csöndeket, nem?
D. G.: Éppen ezért fontos felhívni a figyelmet arra, hogy ez is része egy műnek. Alapvető az minden művészeti ágban, hogy mikor van, mikor nincs szünet. Nádler István képein is van csend, hogyne. A Haydn-műhöz írott Esterházy-szövegben szerepel ez a mondat: „a zene a csönd szünete”. Ezt oda-vissza lehet fordítani, azt, hogy mikor létezik, mikor nem létezik egy hang. Ezek már absztrakt szintek, ahogy ezen a négy képen is. De a legelső az, hogy milyen hosszú egy hang. Ha ez megvan, akkor ebből lehet tovább gondolkozni, s eljutni az összetettebb ritmikához.
Milyen ennek a négy képnek a ritmikája, és ha társítasz hozzá hangot, mi annak a tere?
D. G.: Bámulatosan feszesnek és koncentráltnak, jól definiáltnak látom a négy festmény idejét és terét. Mélységesen letisztult, transzparens világot tár elénk, amin elkezdhetünk gondolkozni. Mivel pontosan megszabja a saját terét, így nézőként könnyen tudok hozzá viszonyulni. Bevon a terébe, és azon kezdek gondolkozni, hogy én miként kerülök ebbe, hiszen ahogy nézem, és hat rám, kapcsolatba kerülök vele. Akkor elkezdem feldolgozni azt az élményt, hogy mit jelent a kint és bent – ahogy A kékszakállú herceg várának az elején is szerepel. Ez fontos lépés. Az arányok és a különböző „szereplők” keveredése az, ami itt a dinamikát adja. Sokféle hangot hív elő bennem ez a mű.
Fontos cél a közönség kizökkentése?
D. G.: Ez alapvető szempont, ez a négy festmény is kizökkent. Az más kérdés, hogy a közönség nálunk nem mindig hálás ezért. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy sokan éppen ezt keresik az újdonságokat, mert így valami egyedi élményt kaphatnak. Többektől hallottam ezt az Elemek I. ősbemutatója után. A Haydn–Esterházy-est eddigi pár előadásáról is azt mondták a legtöbben, hogy különleges élményt nyújt a Haydn-mű és a mai Esterházy-szöveg találkozása. Haydn nekem halálosan modern szerző, ez a próbák és az előadás során végképp kiderült. Csak nem rizsporos parókában kell előadni. Haydnhoz, sajnos, sok sztereotípia társul. Többen azt mondták a legutóbbi, április 8-i BMC-előadás után, hogy új műfaj született. De ezt majd eldönti az idő.
A művész – festő vagy zenész – tökéletes technikai tudása alapvetés kell, hogy legyen, de egy alkotás akkor szólhat hozzám, ha van a művésznek eredeti gondolata, amellyel új utakat nyit meg előttem. De ritkán van ilyen élményben részem, sajnos.
D. G.: Ezért igyekszem kiragadni a műveket az eredeti kontextusukból, hogy ne helyezkedhessen bele a hallgató a darabhoz kapcsolódó sztereotípiába. A kortárs daraboknál ezt könnyű elérni, hiszen ott nincs precedens. A műveket önmagukért hallgathatja a közönség. De a klasszikus művekhez érdemes megkeresni a mi kapcsolódásunkat. Ha egy kiállításon végigsétálok, és azt látom, hogy azok a képek, amelyeket egyébként meg tudok nézni máshol, itt mégis egyedi szempontrendszer szerint, sajátos ritmusban szerepelnek, akkor az új gondolati utat nyithat meg számomra. Aztán azt gondolok, amit akarok, de mégis csak van „vezérfonal”. Ahogy Nádler István négy képénél is, ezek így, egymás mellett tudnak kiteljesedni, egyfajta teremtéstörténetet kibontani.
Kép: Nádler István:
[kep3]
A sorozat 2001-ben készült, mindegyik olaj, vászon, 270 x 200 cm