Álomtalan álom
2015. október 05. / Fáy Miklós

Bezárt az Andrássy úton a luxusáruház, amit sokan némi kaján gyönyörrel vettek tudomásul. Rongyrázás, mondták, meg micsoda üzlet, már az utcát is parfümözték. A népszerű internetes napilap újságírói másodszor is elsütötték ugyanazt a poént, zárás előtt még egyszer elmentek, felpróbálták a megdöbbentően drága ruhadarabokat, lefényképezték magukat, és röhögtek: micsoda hülye, aki ilyeneket hord.
Sokszor állok a másik oldalon, hallgatom a hangos vagy félhangos megjegyzéseket, ez meg kinek képzeli magát, pólóban jött az Operába vagy hangversenyre. De voltam, mondhatni, ezen az oldalon is, amikor egy forgatás miatt egész nap öltönyben-nyakkendőben kellett sétálgatnom a Szigeten. Meglepő módon szinte semmilyen különbség nincs, van ez a hétköznapi ruhafasizmus, ha nem úgy vagy felöltözve, ahogy a többség, akkor megjegyzéseket tesznek, jelzik, hogy nem fogadnak be. Magadra vess.
Első pillantásra ez okozta az Il Bacio di Stile vesztét. Egyszerűen rossz volt a pozicionálás, akik hajlandóak fél- vagy egész millió forintot kifizetni egy zakóért, azoknak kevés, hogy mindezt Budapesten tették, inkább Milánóban vagy Londonban fizetik ki azt az összeget, és akkor azt is elmesélhetik, hol vásárolták az őket a szánalmas többségtől megkülönböztető ruhadarabot. Megesik az ilyen. A cég többnyire csak megvetően pornómilliárdosnak nevezett tulajdonosa rosszul kalkulált, ahogy az szokás, várt néhány hónapot, és amikor látta, hogy csak gyűlik, gyűlik a veszteség, lehúzta a redőnyt. A világ somolyog: az újgazdag stílust akart tanítani Magyarországnak, de úgy járt, mint az ötvenes években a gyorsan átképzett orosztanárok, éppen csak egy órával jártak a diákok előtt, akik ma már eredeti forrásból is tanulhatnak oroszt, illetve, miket is beszélek: stílust, eleganciát, nagyvilági életet. Ráfázott, úgy kell neki.
Nem vesszük észre, hogy a történet a maga módján tragédia. Jön egy ember, és álmodik egy kicsit. Olyat, amit mindenki tud és szokott is, hogy meggazdagszik, és úgy él, ahogy a filmeken lehet látni, koktélos pohárral a kezében sétál az úszómedence partján. Mi, többiek, beérjük azzal, hogy ilyenkor kitöltünk egy lottószelvényt, ő viszont kitalál valamit, meggazdagszik belőle. És akkor mi van?
Mert hát ez van. Hordhat sokmilliós öltönyt, ha az emberek azt sem tudják, milyen az egymilliós öltöny. Nincs ki előtt villogjon, és hiába húz föl gazdasági és népnevelési célzattal egy egész áruházat, az emberek be sem mernek menni oda. Nem nekünk való, ott még a lélegzetvétel is tízezer forint. Amúgy is ki ez az ember, hogy ő tanítson minket a dolce vitára? Nem vesszük észre, hogy az egész mögött mégis ott van egy álom: a pénz boldogít. A pénzt tisztelik. A pénz megtanít élni. A pénz segít meghaladni és elfelejteni a régi önmagam. Főnixmadárrá válhatok a milliárdokból, és egy nagyvilági, elegáns úr porolja le magáról a pornómilliárdos hamvait.
Fájó szívvel mondom, hogy: egy frászt.