Csavargódal
2015. november 14. / Szepesi Krisztina

Pomázi Zoltán akkor ismerkedett meg a countryval, amikor még nem sok esély volt arra, hogy egyáltalán valaha is hallhatja majd ezt a zenei stílust tengerentúli őshazájában. Aztán a Boj­tor­ján együttessel nemhogy eljutottak az Egyesült Államokba, de sikert sikerre halmoztak. No­vem­ber 30-án a Művészetek Palotájában ezt a legendás sikerszériát idézik meg Csavargódal című életműkoncertjükön.

A hetvenes években hogyan került Európa közepén kapcsolatba egy amerikai zenei stílussal?
P. Z.: Tizenévesen rockzenével kezdtem, Deep Purple- és Led Zeppelin-dalokkal próbálkoztam. Akkoriban itthon az Illés, a Metro és az Omega volt a sztár. Az Illés volt a kedvencem, és rájöttem, hogy tökéletesen eljátszhatók a dalaik akár egy szál gitáron is. Ráakadtam aztán Simon és Garfunkel zenéjére, akkor tanultam a bon­tott gi­tár­já­té­kot, és kezdtem figyelni a dalszövegeket is. Akkoriban indult egy tehetségkutató műsor a televízióban, és úgy éreztem, lenne esélyem. Mégis egészen meglepett, amikor megjött a levél, hogy beválogattak. Bródy János volt a műsorvezető, akitől nagyon nagy segítséget kap­tam, hiszen odaszervezte nekem Szörényi Szabolcsot és Németh Oszkárt, hogy segítsenek följátszani a zenei alapokat a fel­lé­pé­sem­hez. Alig voltam húsz, amikor Tolcsvay meghívott az újjáalakult triójába. Akkoriban kerültem ismeretségbe a Fonográffal is, és Móricz Misi kölcsönadott egy John Denver-lemezt, hogy ezt hallgassam meg. Így kezdődött az érdeklődésem a country iránt. Akkor már jó néhány éve létezett a Bojtorján, sikeres folkrock együttesként működtek, és olyan színes repertoárjuk volt, amiben amerikai folk zenétől kezdve nép­dal­fel­dol­go­zá­so­kon át egészen Crosby, Stills, Nash & Youngig sok minden szerepelt. Amikor bekerültem a zenekarba, én vetettem fel, hogy játsszunk saját dalokat saját szövegekkel. Akkoriban már sok előadásunk volt szerte az országban, és a közönség nagy tetszéssel fogadta saját szerzeményeinket is. Így kez­dő­dött, hiszen ha valaki a Yambalayát adja elő, azzal nem biztos, hogy megmozdítja az emberek szívét, de ha valódi érzelmekről, emberi kapcsolatokról, felnőtté válásról énekelünk, arra már mindenki felkapja a fejét, még ha magát a műfajt nem is ismeri.

Vagyis a saját zene és a saját szöveg volt a siker titka?
P. Z.: Horváth Attila dalszövegírónak köszönhetjük a dalaink nagyjából 70 százalékát, aki pontosan be­le­ta­lált abba, amire a magyar közönség vágyott. Máig rengetegen emlékeznek ezekre a szövegekre, határon innen és túl, hiszen fiatalon többek közt ezeket a történeteket is útravalónak kapták a felnőtté váláshoz. A country tulajdonképpen olyan, mintha elkezdenék mesélni egy történetet, és mivel véletlenül van nálam egy gitár, játszanék hozzá valamit. A mai napig előfordul, hogy ha barátok, ismerősök között vagyok, előkerül a gitár, ami nélkül soha sehova nem indulok el.
Ráadásul nemcsak Magyarországon, de a stílus őshazájában és Angliában is nagy sikereket arattak. Külföldön hová sorolták a zenekart?
P. Z.: Country and easternnek neveztük el a zenénket, hiszen az akcentuson kívül is benne volt minden, ami kelet-európai. Olyannyira nagy sikerünk volt egyébként, hogy David Letterman show-jába is meghívást kaptunk, amiért akkoriban sokan fizettek is volna, és a dolog különlegessége az volt, hogy kifejezetten kérték, magyarul énekeljünk. A gyerekkoncertek létrehozásában is elsők voltunk Magyarországon, ám ez a két pálya egymás mellett egy idő után már nem tudott párhuzamosan működni, hiszen volt olyan időszakunk, amikor Halász Judittal napi három koncertünk is volt. Amikor pedig 1980-ban engedélyt kaptunk, hogy felvegyük az első saját Bojtorján-lemezünket, a Csavargódalt, elkezdtek jönni az önálló meghívások itthon és külföldön is, fesztiválokon léptünk fel világszerte, így egyre távolodott egymástól a két út. Közben elég komoly presszió volt rajtunk a hirtelen siker miatt, hogy egy éven belül adjunk ki új Bojtorján-lemezt, miközben az első anyagnál 4-5 évünk volt mindenre. A második lemezünkön érződik egy kicsit ez a sietség. Nem volt annyi időnk érlelni a dalokat, mint az első albumon szereplőknél, és a promóció sem volt olyan nagy. Aztán a harmadik, Karácsonyi album című lemezünk visszahozta az első lemez sikerét, hiszen visszatértünk a család, a gyerekkori emlékek, az összetartozás témaköréhez. Nem véletlen, hogy a mai napig újra és újra kiadják ezt a lemezünket.

A mostani koncert az első nagy siker után a Csavargódal címet kapta.
P. Z.: Mivel november 30. már nagyon közel van az ünnepekhez, az első lemez sikerei mellett a karácsonyi lemezről is szeretnénk játszani olyan dalokat is, amiket azelőtt nem játszottunk. Vagyis szeretnénk kicsit ünnepi hangulatba hozni a közönséget, miközben visszaemlékezünk majd a fiatalkorunkra, amivel sokan talán a saját fiatalságukat is felidézik majd, de reméljük, hogy olyanok is kíváncsiak lesznek ránk, akik még nem is éltek akkor, amikor mi elkezdtük. Lesznek vendégzenészek, akikkel úgy szólaltathatjuk meg végre élőben a dalainkat, ahogyan a lemezen is hallhatóak voltak. Hiszen ha például megfigyeljük az amerikai country muzsikát, van olyan, hogy egyik pillanatban megszólal egy hegedű, a következő szakaszban pedig egy öthúros bendzsó. A lemezt mi is mindig műalkotásnak tekintettük, amelyen minden dalnak az amerikai hagyományokhoz méltóan a lehető legtökéletesebb hangszerelésben kell megszólalnia, a koncerteken azonban kisebb létszámú volt annál a zenekar, hogy ugyanezt a hangzást hozza. Ezen a koncerten azonban minden ott lesz a színpadon és minden hangot éppúgy hallhat a közönség, ahogy a lemezeken. Nagyon sok idő telt el, mióta együtt játszottunk az eredeti gárdával, de mintha tegnap lett volna. Ilyenkor a göcsörtös ujj és a hajlott hát is kiegyenesedik, bár még nem vagyunk azért annyira öregek, amit majd a koncerten is bebizonyítunk.