Felirat a falon
2015. december 10. / Fáy Miklós

Egyszer abban a szerencsében volt részem, hogy Viareggióban tölthettem két napot. Nem világvége, rejtett kis öböl, ismeretlen éden, hanem nagyon is hétköznapi üdülőhely Olaszország túlsó partján, és ismerik más magyarok is. Hogy egyebet ne mondjak, Vaszary János is lefestette ott a Grand Hotelt, előtte vidáman fürdőző, színes fürdőruhás emberekkel, napernyőkkel, ahogy azt kell. De még Viareggióban is vannak reggeli órák, amikor az ember nem a fövenyen hever,
hanem sétálgat, nézi, amit a város kínál, régi, elhagyott mozi, szép üzletek még szebb kirakatai, móló, bárkák, pecások. A távolban hatalmas betűkkel, hogy jól olvashassák hajósok és sétálgatók a város neve és az üzenet: In te son nato, in te spero morire.
Ez ám a hazaszeretet. Városszeretet. Nem mintha nem érteném meg, de mégis különös, hogy valakit a szíve ennyire ideköt, ebbe az olasz Balatonalmádiba. Benned születtem, benned remélek meghalni is. Vagyis, és kicsit piszkálja az embert, amit olvas, itt születtem, itt is szeretnék meghalni. De hát ezt ismerem, valaki már mondta, majdnem így. Majdnem ennyire különösen is, mert az ember valahol születik, és megértem, hogy ott is akar esetleg meghalni, ha egyszer ez az otthona, de így is különös marad. Hiszen többnyire sehol nem „szeretnénk” meghalni, szívesen elkerülnénk az élet szükséges velejáróját, meg kell lennie, és remélhetőleg a nagyon távoli jövőben, és itt mégis a festékkel rendelkező lokálpatrióta azt írja, reméli, hogy mindez majd bekövetkezik, és ha bekövetkezik, majd ezen a színes üdülőhelyen.
Még egy pillanatnyit kell csak keresgélni fejben, aztán eszembe jut, mitől is olyan ismerős ez a fordulat. Hát persze, Radnóti. „… remélem, testem is majd e földben süpped el.” Ugyanazt érzi ez a két, időben és térben mégis távoli fiatalember, hogy a halált valamiképpen vágyniuk kell, már ha sikerül így kifejezni az azonosságot az otthoni földdel, gyerekkorral, régi szerelmekkel. Vörösmarty Mihállyal. Elhalványodik hirtelen a móló, a ragyogó nap, a vígan ordibáló horgászok, és nem, szerencsére nem a megkínzottak jönnek helyettük, akiket november elején lőttek agyon az árok szélén, hanem a nyelv csodálatos közössége. Meg a rokonok, akik ebben a földben nyugszanak, akik otthonná teszik a helyet, ahol élünk. Egyszer majd utánuk süppedünk, hogy otthont teremtsünk a következő generációknak, addig meg hálásak vagyunk nekik, és remélünk. Reméljük a minél távolabbi jövőt. És ezt a földet is.