Mindig biztos vagyok magamban
2016. január 01. / Szepesi Krisztina

Györgyi Anna nemrég újra budapesti lett, bár valójában sosem hagyta el a fővárost, hiszen több szerepben is látható volt többek közt a Rózsavölgyi Szalonban, ahová most ismét visszatér, ezúttal egy keserédes francia vígjátékkal. Az Amazonokat december 14-én mutatják be Szarka János rendezésében.

A Rózsavölgyibe lassan már úgy mész, mintha egy képzeletbeli tár­su­lat tagja lennél.
Gy. A.: Ez az évad most nagyon lebegett nekem, és amikor ismét kerestek, nagyon örültem a lehetőségnek és annak is, hogy ez egy vígjáték, mert mostanában nagyon sok drámai szerepet játszottam. Jean-Marie Chevret darabja három középkorú nőről szól, akik a pasik ellen szövetkeznek. Az egyiket elhagyta a férje, Annie-t pedig, akit én játszom, kirúgták a munkahelyéről, és ezért a barátnőjéhez költözik. És az, hogy már harmadszor játszom a Rózsavölgyiben, talán azt je­len­ti, hogy megszerettek, és elégedettek azzal, amit csinálok.

Tetszik ez a másfajta színpadi jelenlétet kívánó helyzet?
Gy. A.: Közel vannak a nézők és sokkal kisebb a tér, mintha egy nagy­szín­házban játszanék, de én épp ezek miatt szeretem. Nagyszínpadon is szeretek játszani, de talán csak az a különbség, hogy ott nagyobb hangerőt és gesztusokat is lehet használni. Azt hiszem, a lényeg mindig az, hogy ösztönösen érezzük, mi a jó. De attól még, hogy ez egy szalon, nem úgy kell elképzelni, hogy a néző ül veled szemben, kaviáros szendvicset eszik, én meg próbálom elnyerni a bizalmát, hiszen azért egy előadás estéjén mégiscsak színházivá válik a környezet.

Mondtad, hogy vágytál már egy vígjátékra, ami tényleg nem volt gyakori eddig sem az életedben.
Gy. A.: Játszottam régen vígjátékokat is, de talán a korral jár, hogy milyen szerepet kapok. Azt is ész­re­vet­tem, hogy sokszor a civil állapotom vonzza be a szerepeket, amikre éppen akkor szükségem van, miközben volt olyan időszakom is, amikor egyfolytában elhagyott és megkeseredett nőket játszottam, és olyan is, amikor gonosz karaktereket kaptam. És van, hogy a dolgok fordítva történnek, mint amikor kokettálós, dögös nőt játszom, és a civil életemben is jobban kinyílok, ha pedig besavanyodott figurát, én is kissé magamba fordulok. Vagyis oda-vissza hatással van egymásra a színház és az életem. Ennek a feladatnak most nagyon örülök, mert nagyon szeretek komédiázni, ráadásul egy vérbő nőt játszom majd, akiről kiderül, hogy azért a mélyben mégiscsak egy törékeny, magányos lélek.

Akkor azért nem csak móka és kacagás ez a darab…
Gy. A.: Erősen szól a magányról, a női öregedésről, az önbecsapásról és arról is, hogy miként próbálják ezt feldolgozni. És mindennek a közepébe érkezik egy helyes pasi, aki feje tetejére állítja az egészet. Szarka János rendezőnek szerintem épp az a célja, hogy ne öncélú vidámkodás legyen, hanem szólítsa meg az előadás a nézőket ezekkel a néha fájdalmas témákkal.

Mennyire vagy te erős, kemény, akár feminista?
Gy. A.: Én azért nagyrészt férfipárti vagyok, miközben vannak olyan helyek, ahol borzasztó állapotok uralkodnak a nők hátrányos helyzete miatt, de ennyi emancipált, egyedülálló, megkeményedett, agresszív nő se jó, akik elveszik a férfiak életterét. Azt gondolom, nem jó, ha átvesszük a szerepüket, inkább több melegséget, szeretetet kellene sugároznunk, és persze sokszor kompromisszumot is kell kötni. Nem azt mondom persze, hogy játsszunk alárendelt szerepet, hiszen én is, ha valamit a fejembe veszek, azt megteszem. Az előadásból is az derül ki, hogy a nagy pasiellenesség közepette azért minden nő azt szeretné, ha a tenyerén hordozná egy férfi.
Két éve Miskolcra költöztél a férjed után, nemrég pedig újra költözésre kényszerültetek, amikor Kiss Csabának el kellett hagynia a színházigazgatói széket.
Gy. A.: Sokat ingáztam eddig is, miközben három évet töltöttem a miskolci társulatban. Most szépen lassan jönnek a lehetőségek. Nem félek, mert az se zavarna, ha nem lenne ennyi feladatom. Magam miatt sosem esem kétségbe, fel tudom dolgozni a nehéz helyzeteket. Amit leszűrtem, az az, hogy nem jó, ha a tények és a vélemények felcserélődnek. De gyakran látom a médiában is, hogy tényként fogalmaznak meg szubjektív véleményt.

Munkának valóban nem vagy híján, ráadásul forgattál is.
Gy. A.: Goda Krisztával dolgoztam a Veszettekben, nagyon örültem, hogy hívott, és bekerültem a filmbe. Persze jó lenne többet forgatni, de tudomásul veszem ezt is. Inkább kíváncsi vagyok, hogy mi lesz még. Valahogy mindig annyira biztos vagyok magamban, pedig néha semmi okom sincs rá.

Honnan jön ez a hit?
Gy. A.: Gyerekkorom óta ilyen vagyok. Persze nekem is vannak jobb és rosszabb időszakaim, van, hogy úgy érzem, nem volt jó egy alakításom, de azt, hogy tehetséges vagyok, tudom és érzem. Amíg élek, nem tudják elvenni a kedvemet. Nagyon szívós vagyok.

Miközben kikerülted a bulvárt és a celebműsorokat.
Gy. A.: Voltak próbálkozások, de mindig jött egy csengő, hogy ez nem én vagyok, ebben rosszul érezném magam, akármennyit is fizetnének érte. Ilyenkor inkább azt mondom, hogy akkor nem leszek „híres és gazdag”, de a lelki nyugalmam megmarad. Azt hiszem, nem baj, hogy én más vagyok, és szeretem az emberekben is, ha van bennük valami különcség. Fiatalon sokszor gondolták rólam, hogy én egy bolondos, butácska lány vagyok, de ez nem így van. Van például egy csúnyácska macskánk, aki eközben úgy vonul fel a nappaliban, mintha ő lenne maga Sába királynője. Nekem ez tetszik.

Ha nem is vagy bolondos, de naiv életöröm van benned.
Gy. A.: Sokszor kizárom a külvilágot, de legalábbis megpróbálkozom vele. Persze olvasok újságot, nézek híradót, de nem vagyok hajlandó ráülni arra az álláspontra, hogy milyen borzasztó a világ, és hogy az emberek milyen kegyetlenek. Van ilyen is, tudom, de rengeteg csodálatos emberrel találkozom az élet minden területéről, akikkel nagyon jókat lehet beszélgetni. Én se vagyok mindig vidám, de dolgozom rajta.