2016. január 05. / Kovács Gellért
Kevés olyan szerző akad Hollywoodban, akinek a neve annyira számít, mint az övé. Ezért is fordulhatott elő, hogy nem a rendező (Danny Boyle), nem a főszereplő (Michael Fassbender), hanem
ő – a forgatókönyvíró - lett a kulcsfigurája a Steve Jobs című filmnek, mely a 2011-ben elhunyt Apple-vezér életének néhány sorsdöntő momentumáról mesél (bemutató: január 14.) Épp itt volt már az ideje, hogy felsoroljuk, mit is tud ez az ember.
Nagy szavakat használ, de jól használja
Aaron Sorkin abból a szempontból mindenképpen tipikusan álomgyári művész, hogy nagyon, mondhatni, idealisztikusan hisz Amerikában – s figuráin keresztül eléggé katartikusan, kritikusan s lefegyverzően tud érvelni amellett, hogy miért is van neki igaza. Ez így volt már a saját színdarabjából filmre adaptált az Egy becsületbeli ügy (1991) esetében is, melyben Tom Cruise és Demi Moore nyomta le a tekintélyelvűséget szadizmussal variáló Jack Nicholsont, de katartikus hajthatatlanságát kultikus tévésorozatában, Az elnök embereiben (1999-2006) járatta csak igazán csúcsra. Ott ugye a nagypolitikáról osztotta meg idealista elképzeléseit – olyan felkészülten és reményt adóan, hogy első megválasztása előtt Barack Obama stábja is sokat elemezte a látottakat, rajongásukból pedig nem is csináltak titkot.
Dialógjai úgy peregnek, mint a sortűz
Sorkinnál általában mindenki sokat beszél és nagyon gyorsan. Poént poénra, vitát vitára, nagymonológot nagymonológra halmoz, s a befogadónak bizony fel kell kötnie a felkötnivalót, ha minden egyes kis részletre, riposztra, utalásra oda szeretne figyelni. És legtöbbször nem mond el mindent kétszer: Az elnök embereiben éppúgy komoly meló volt követni – fizikailag és szellemileg is – Bartlet fővezér (Martin Sheen) közvetlen beosztottjait (többek között Allison Janneyt, John Spencert, Bradley Whitfordot és Richard Schiffet), mint később az egyetlen évadot megélt A színfalak mögött fiktív tévés gegmenjeit (Matthew Perryt és a visszatérő Bradley Whitfordot). De annak se volt könnyű a dolga, aki a háromszezonos Híradósokban próbálta utolérni Jeff Daniels kissé sznob, de irtó okos és szellemes aktuálpolitikai kirohanásait. Na és a moziban se szeret ám mélázgatós szövegeket írni a színészeknek: a Charlie Wilson háborújában
(2007) vagy a Pénzcsinálóban (2011) is számos olyan jelenetet találunk, ahol nem volt ajánlott lehajolni az elgurult pattogatott kukoricáért, mert hiába segített nekünk Tom Hanks és Brad Pitt, simán elveszíthettük a fonalat. S ami rettentő fontos még, hogy ezeket szövegeket nagyon jól lehet mondani: a színészeken mindig látszik, mennyire élvezik!
A szenvedélyt nagyon tudja értékelni
Legyen bármennyire is kényes vagy bonyolult a téma: Sorkin az ember felől közelít. Mégpedig attól az embertől, akinek annyira fontos az, amit épp csinál, hogy másra nem is akar koncentrálni. S ebből bizony számtalan magánéleti és olykor egyéb konfliktusa is akad. Magyarán, szinte egytől egyig megszállott karakterek ők, akik elképesztően hisznek az Ügyben és/vagy nem egyszer saját magukban. Hiszen az ilyen, sokszor a hétköznapokból nézve meglehetősen ellenszenves emberek viszik előre a történelmet és jó esetben a fejlődést. Minden bizonnyal valami ilyesmit hozott ki a Jobs-moziból is, s A közösségi háló (2010) adaptált forgatókönyvét is alighanem azért vállalta el anno, mert a Facebook megszületése is tipikusan olyan sztori, amely egyszerre mesél híres-fontos emberekről (leginkább persze Mark Zuckerbergről), s ugyanakkor egy egész generációról is képes izgalmas mozgóképet festeni. Sorkin ezért meg is kapta az Oscar-díjat.
Ügyesen játszik az anyaggal
Minden egyes munkáján érződik – még korai romkomján, a Szerelem a Fehér Házban címűn is –, hogy küldetéstudata mellett komoly írói találékonysággal is bír. Vagy hát fogalmazzunk másként: talán az a pontosabb, ha azt mondjuk, hogy Sorkin úgy képes felhasználni a Nagy Hollywoodi Klisékönyv épp odaillő fejezeteit, hogy egyéni stílusban képes azokat hasznosítani. Tehát nagyjából azokkal az eszközökkel éri el a drámát vagy a nevetést, mint még sokan mások, de finom dramaturgiai ötleteivel képes feldobni a saját munkáit (a Steve Jobs esetében például igazán rendhagyóan kezeli a filmidőt). Nem beszélve arról, hogy a legtöbb mozifilmes vállalása irodalmi alapanyagból készült – pontosan tudja, hogyan lehet még a legszárazabb prózát is élvezetesre filmszerűsíteni.
Nagy az arca, de jól áll neki
Sorkin az Sorkin. Bár politikailag is eléggé aktív, de általában csak művein keresztül mondja el a véleményét – azokban viszont nagyon. Szakmájában maximalista, civilként állítólag kicsit olyan, mint amilyen a fentebb már említett kommentátor-sztár figurája a Híradósok című HBO-szériában. Mindig mindent ő tud a legjobban, ám az tagadhatatlan, hogy még az írók között is ritka a hozzá foghatóan intelligens, a legtöbb témában otthonosan mozgó, hollywoodi sikerember. Nem véletlen tán, hogy önbizalomban a sorkini hősök se szenvednek hiányt – maga Sorkin pedig egyszer még saját magát is eljátszotta a Törtetők című megboldogult sorozat vendégsztárjaként. És becsületére legyen mondva: nem akarta előadni, hogy mennyire szerény és visszafogott!
ő – a forgatókönyvíró - lett a kulcsfigurája a Steve Jobs című filmnek, mely a 2011-ben elhunyt Apple-vezér életének néhány sorsdöntő momentumáról mesél (bemutató: január 14.) Épp itt volt már az ideje, hogy felsoroljuk, mit is tud ez az ember.
Nagy szavakat használ, de jól használja
Aaron Sorkin abból a szempontból mindenképpen tipikusan álomgyári művész, hogy nagyon, mondhatni, idealisztikusan hisz Amerikában – s figuráin keresztül eléggé katartikusan, kritikusan s lefegyverzően tud érvelni amellett, hogy miért is van neki igaza. Ez így volt már a saját színdarabjából filmre adaptált az Egy becsületbeli ügy (1991) esetében is, melyben Tom Cruise és Demi Moore nyomta le a tekintélyelvűséget szadizmussal variáló Jack Nicholsont, de katartikus hajthatatlanságát kultikus tévésorozatában, Az elnök embereiben (1999-2006) járatta csak igazán csúcsra. Ott ugye a nagypolitikáról osztotta meg idealista elképzeléseit – olyan felkészülten és reményt adóan, hogy első megválasztása előtt Barack Obama stábja is sokat elemezte a látottakat, rajongásukból pedig nem is csináltak titkot.
Dialógjai úgy peregnek, mint a sortűz
Sorkinnál általában mindenki sokat beszél és nagyon gyorsan. Poént poénra, vitát vitára, nagymonológot nagymonológra halmoz, s a befogadónak bizony fel kell kötnie a felkötnivalót, ha minden egyes kis részletre, riposztra, utalásra oda szeretne figyelni. És legtöbbször nem mond el mindent kétszer: Az elnök embereiben éppúgy komoly meló volt követni – fizikailag és szellemileg is – Bartlet fővezér (Martin Sheen) közvetlen beosztottjait (többek között Allison Janneyt, John Spencert, Bradley Whitfordot és Richard Schiffet), mint később az egyetlen évadot megélt A színfalak mögött fiktív tévés gegmenjeit (Matthew Perryt és a visszatérő Bradley Whitfordot). De annak se volt könnyű a dolga, aki a háromszezonos Híradósokban próbálta utolérni Jeff Daniels kissé sznob, de irtó okos és szellemes aktuálpolitikai kirohanásait. Na és a moziban se szeret ám mélázgatós szövegeket írni a színészeknek: a Charlie Wilson háborújában
(2007) vagy a Pénzcsinálóban (2011) is számos olyan jelenetet találunk, ahol nem volt ajánlott lehajolni az elgurult pattogatott kukoricáért, mert hiába segített nekünk Tom Hanks és Brad Pitt, simán elveszíthettük a fonalat. S ami rettentő fontos még, hogy ezeket szövegeket nagyon jól lehet mondani: a színészeken mindig látszik, mennyire élvezik! A szenvedélyt nagyon tudja értékelni
Legyen bármennyire is kényes vagy bonyolult a téma: Sorkin az ember felől közelít. Mégpedig attól az embertől, akinek annyira fontos az, amit épp csinál, hogy másra nem is akar koncentrálni. S ebből bizony számtalan magánéleti és olykor egyéb konfliktusa is akad. Magyarán, szinte egytől egyig megszállott karakterek ők, akik elképesztően hisznek az Ügyben és/vagy nem egyszer saját magukban. Hiszen az ilyen, sokszor a hétköznapokból nézve meglehetősen ellenszenves emberek viszik előre a történelmet és jó esetben a fejlődést. Minden bizonnyal valami ilyesmit hozott ki a Jobs-moziból is, s A közösségi háló (2010) adaptált forgatókönyvét is alighanem azért vállalta el anno, mert a Facebook megszületése is tipikusan olyan sztori, amely egyszerre mesél híres-fontos emberekről (leginkább persze Mark Zuckerbergről), s ugyanakkor egy egész generációról is képes izgalmas mozgóképet festeni. Sorkin ezért meg is kapta az Oscar-díjat.
Ügyesen játszik az anyaggal
Minden egyes munkáján érződik – még korai romkomján, a Szerelem a Fehér Házban címűn is –, hogy küldetéstudata mellett komoly írói találékonysággal is bír. Vagy hát fogalmazzunk másként: talán az a pontosabb, ha azt mondjuk, hogy Sorkin úgy képes felhasználni a Nagy Hollywoodi Klisékönyv épp odaillő fejezeteit, hogy egyéni stílusban képes azokat hasznosítani. Tehát nagyjából azokkal az eszközökkel éri el a drámát vagy a nevetést, mint még sokan mások, de finom dramaturgiai ötleteivel képes feldobni a saját munkáit (a Steve Jobs esetében például igazán rendhagyóan kezeli a filmidőt). Nem beszélve arról, hogy a legtöbb mozifilmes vállalása irodalmi alapanyagból készült – pontosan tudja, hogyan lehet még a legszárazabb prózát is élvezetesre filmszerűsíteni.
Nagy az arca, de jól áll neki
Sorkin az Sorkin. Bár politikailag is eléggé aktív, de általában csak művein keresztül mondja el a véleményét – azokban viszont nagyon. Szakmájában maximalista, civilként állítólag kicsit olyan, mint amilyen a fentebb már említett kommentátor-sztár figurája a Híradósok című HBO-szériában. Mindig mindent ő tud a legjobban, ám az tagadhatatlan, hogy még az írók között is ritka a hozzá foghatóan intelligens, a legtöbb témában otthonosan mozgó, hollywoodi sikerember. Nem véletlen tán, hogy önbizalomban a sorkini hősök se szenvednek hiányt – maga Sorkin pedig egyszer még saját magát is eljátszotta a Törtetők című megboldogult sorozat vendégsztárjaként. És becsületére legyen mondva: nem akarta előadni, hogy mennyire szerény és visszafogott!