A levelekből sugárzik a szüleim életszeretete
2016. február 12. / D. Magyari Imre

Gárdos Péter filmrendező későbbi szülei a koncentrációs táborból Svédországba kerültek, ott kezdtek el egymással levelezni, ott ismerkedtek meg. A levelekről Gárdos csak 1998-ban szerzett tudomást, amikor édesapja halála után édesanyja a kezébe adta őket. Rögtön elhatározta, filmet készít a történtekből. Előbb mégis regényt írt, amelynek kiadási jogát a Librit vezető Halmos Ádámnak köszönhetően eddig harminc ország vásárolta meg. De elkészült a film is, december közepétől látható a moziban.


Honnan tudsz olyasmiket, hogy édesapád Svédországba érkeztekor „esőbe hajló nyári nap” volt éppen?
G. P.: Sehonnan, ez fikció. A papámmal kapcsolatos részek legtöbbjét, a lärbrói, majd az avestai kórházban eltöltött napjainak történéseit én találtam ki. De volt egy furcsa, ha akarom, transzcendens élményem. Megírtam a regényt, az első kiadás 2010-ben jelent meg. Mikor két esztendővel később végre elkezdhettünk foglalkozni a filmmel, kijutottam Gotland szigetére, ahol kiderült, hogy a Lärbro nevű kisvárosban, ahol apámat 1945-ben ápolták, megőriztek és az eredeti állapotnak megfelelően berendeztek két barakkot, valamint létrehoztak egy kis múzeumot. A barakkokban kilencvenkilenc százalékban azt láttam, amit megálmodtam, még az orvos íróasztalán is tengerzöld burás lámpa állt. Akkor éreztem először határozottan, hogy a papám utólag beleegyezett a történetük megírásába.

A levelek elolvasása után nem akartad rögtön bejárni a svéd helyszíneket?
G. P.: Az akkor még messze volt. A mamámtól viszont rengeteg információt kaptam. Mikor végre hajlandó volt szembenézni a saját múltjával, három hónapon át faggattam órákon át. Elsősorban az apróságok érdekeltek. Az, hogy miként öltözködtek akkoriban a svéd ápolónők, miképpen helyezték el a kórteremben az ágyakat, vagy milyen volt a kancsó, amelyben reggelenként felszolgálták a tejet meg a kakaót. És persze kutattam a világhálón is. Később engedélyt kaptam, hogy betekinthessek a svéd filmarchívumok anyagaiba. Meglepően gazdag korabeli dokumentumokkal rendelkeznek, elsősorban megrázó, felkavaró híradófilmekkel.

A regényben ott szerepelnek a szüleid barátai, barátnői, haverjai. Velük beszélgettél?
G. P.: Apámnak már nem élt olyan ismerőse, akit elérhettem volna. A mamám legjobb barátnőjét többször felhívtam – alijázott Izraelbe, ott él. Ő Sára a regényben – a mamám pedig, ugye, Reich Lili, mert nem akart a saját nevén szerepelni. Ők ketten voltak a személyes forrás. Egyébként a levelek olvasása után hét évig nem tudtam elkezdeni a regényt. Két esztendeig próbálkoztam, aztán félretettem. Amikor viszont sikerült elkezdenem, különös türelmetlenség támadt bennem. Viszonylag rövid idő alatt tető alá hoztam a forgatókönyv első változatát.

Végül is mennyi a fikció és a valóság aránya a regényben és a filmben?
G. P.: Ma már nem tudom megmondani. Mondjuk hatvanöt-harmincöt százalék, a fikció javára. Néhány kulcspillanat viszont nem a fantázia terméke, például apám és anyám első találkozása, amikor még a hó is úgy hullott, olyan sűrű, vastag pelyhekben… Anyám bizonyos dolgokra nagyon élesen emlékezett. Megdöbbentett a tárgyi és szituációs memóriája. A levélrészletek is mind eredetiek, hitelesek, ezeket képtelenség lett volna rekonstruálni. A levelekből sugárzik a szüleim életszeretete, az a feltartóztathatatlan vágy, hogy újrakezdjék az életet.

Édesapádban, aki Svédországban száztizenhét magyar lánynak küldött levelet, honnan volt ez az élni akarás? Hisz ami vele történt, abba bele is lehet őrülni – ráadásul még a svéd orvos is azt mondta neki, hogy hat hónapja van hátra.
G. P.: Mikor elolvastam a leveleket, úgy éreztem, már csupán ezért a mozzanatért, ennek az élni vágyásnak a megmutatásáért kötelességem megírni ezt a történetet, és aztán megrendezni a filmet. Soha egyetlen holokausztról szóló műben nem láttam ilyesmit, mindegyik a végzetes sokkról szól, arról, hogy aki túlélte a poklot, az már soha nem lesz képes úgy tekinteni az életére, mint korábban. Ez valószínűleg a szüleimmel is így történt, de ők – egymást megtalálva – kiküzdötték maguknak a boldogságot. És ez egyedülálló plánum volt.

Az teljesen érthető, hogy a túlélők számára a holokauszt végzetes sokk.
G. P.: Hihetetlen, de a szüleim levelezésében az átélt borzalmaknak nem volt nyoma! Apámnak biztos voltak ébren töltött, szorongással teli éjszakái, de erről nem írt. Arról írt, hogy egészséges leszek, meggyógyulok, szerelmes leszek. Pedig erre a bizakodásra a valóságban szinte semmi oka nem volt.

Lehet ez valami családi örökség?
G. P.: Az életem nehéz helyzeteiben én is tudtam mosolyogni, többnyire optimista válaszokat adtam, ami a barátaimat nemegyszer felbosszantotta. Ezt a személyiségjegyet nyilván apámtól örököltem. Ő meg valószínűleg a felmenőitől kapta. Egyébként érzelmi kérdésekről nagyon szűkszavúan nyilatkozott, igen gátlásos ember volt. Ez összefügghetett egy ideológiai-politikai megroppanással. Nála, aki meggyőződéses baloldali ember volt, ez az ötvenes években következhetett be. A levelekből más kép rajzolódik ki róla. Huszonéves korában még szélhámosságra is képes volt, csak hogy legyőzze a halált. Ezt a férfit én már nem ismertem. De derűs, kiegyensúlyozott, jó humorú embernek láttam őt. Később kezdtem azon gondolkodni, hogy az ő múltjával miként lehet így élni, ennyit nevetni.

Nem hiszem, hogy ez megérthető.
G. P.: Igen, van itt némi ellentmondás.

Mennyire lep meg a könyv sikere?
G. P.: Az első kiadásból is elkelt ötezer darab, vagyis az sem maradt észrevétlen. De ez a siker megdöbbentő! Mikor Halmos Ádám elolvasta, azt mondta, világsikert csinál belőle. Azt feleltem, ugyanolyan fantaszta, mint az apám volt fiatalon. De ahogy apám is fityiszt mutatott a sorsnak, Ádám is beteljesítette az ígéretét!