Kicsapongók
2016. január 29. / Gulya István

Minden gimnáziumban parádézik egy alfahím és alfanőstény, akihez mindenki hasonlítani akar. Vonzódik hozzá nemtelen szerelemmel, úgy, ahogy egy ideához szokás. Olyan tulajdonságokkal is felruházva, amiknek az illető nincs birtokában. Jarrad Paul és Andrew Mogel, Az igenember
című romantikus komédia forgatókönyvírói gondoltak egy „merészet”, és ezt a jelenséget egy százperces dramedy alapjává tették.
Dan Landsman (Jack Black) túlzások nélküli átlagéletet él, nem bom­bá­zó, de jó karban lévő feleséggel (Kathryn Hahn), a tinédzser fiával és pici babájával. Egy tanácsadó cég üzletkötőjeként jól keres, főnöke (Jeffrey Tambor) normális és jóindulatú. Háza van, Toyotával jár, számláit fizeti. Semmi nagyszerűség – de egyszerűségében rendben van. Barátai ellenben nincsenek, a gimnázium óta jellegtelen és fárasztó alaknak könyvelték el (mint Brendan Fraser karakterét A bájkeverőben). Épp ezért támad – szerinte – az a remek ötlete a dö­cö­gő­sen haladó középiskolai érettségi találkozó szer­ve­ző­bi|zott­sá­gá­nak (önkényesen kikiáltott) elnökeként, hogy meg kell hívni az egykori társaság-mágnest, Oliver Lawlesst (James Marsden). Akkor mindenki eljön, és nem mellesleg az Oliverre áradó szeretetből rá is jut. Soha többé nem nézik jelentéktelennek. Egy jó üzletkötés lehetőségét hazudva Dan ráveszi jámbor főnökét, hogy Los Angelesbe repüljenek, a fals üzlet örve alatt azzal a szándékkal, hogy megkeresse a színésszé lett egykori iskolatársát, és bármi áron rábírja az osztálytalálkozóra.
A Kicsapongókkal nem az a legnagyobb baj, hogy az író-rendező kettős orbitális közhelyeket dobál egymásra – a csillogás látszat, a határaidon belül valósítsd meg magad stb. –, hanem hogy unalmas. Humortalan. Black sokadszorra ugyanazt az idegesítő humorú, „laza-hasas-pasast” adja, pedig tud ő jó is lenni, mint a Börni, az eszelős temetős című bizarrban.

DVD
Select Video
Kritika(2)