M M M
2016. március 05. / Fáy Miklós

Három meghatározó M betű volt a január 1-én elhunyt Gilbert E. Kaplan életben: money, Magritte és Mahler. Ennek megfelelően százmilliós vagyont csinált a kölcsönkért százezer dollárból, övé volt a világ egyik legjelentősebb Magritte-gyűjteménye, és Mahlerből sem ált rosszul, megvette az egyik dalának kéziratát, a karmesteri pálcáját, a feleségének ajándékozott gyűrűjét. Aztán
kénytelen volt továbblépni: egy szép napon beült, és hallotta Leopold Stokowskit, amint a 2. szimfóniát próbálta. Még ugyanezen a napon rájött, hogy el kell vezényelnie a művet. Negyvenéves volt. Előtte egy kicsit tanult zongorázni, de még gyermekkorában abbahagyta.
Nem azért akart vezényelni, hogy kint állhasson a pódiumon, egyszerűen azt érezte, hogy csak úgy tud elég közel kerülni a műhez, ha elő is adja. Leckéket vett, utazgatott a világban, hogy hallja a híres kar­mes­te­rek interpretációit, megszerezte a partitúrát, és rájött, hogy körülbelül háromszáz sajtóhiba van benne. Aztán eljött a nagy nap, bérelt egy zenekart, bérelt egy koncerttermet, és megkezdte a próbákat.
Olyan az egész, mint egy film története, egy olyan filmé, ahol a forgatókönyvírónak sejtelme sincs a zenéről, vagy hogy mi is a karmester dolga azon kívül, hogy ott áll és mutogat. De Kaplan története igaz. A zenekar csakis azzal a feltétellel vállalta el a közreműködést, hogy nem árulnak az eseményre jegyeket, és a sajtó képviselői nem lesznek jelen. Gilbert Kaplannek is volt terve vész esetére: ha összeomlik minden, akkor ő csak megfordul, és azt mondja, uraim, a vacsora tálalva van.
Nem omlott össze semmi. Nem is szálltak le az égből az angyalok, de azt talán senki nem várta. Kaplan mindenesetre elkezdte lassan világ körüli utazását, mint a 2. szimfónia szakértője, egyre több meghívást kapott, járt mindenfelé, ahol Mahler érdekes lehet, Kínában, de még Budapesten is, valamikor a nyolcvanas években. Nem is vezényelt mást, csak ezt a Mahler-szimfóniát, és voltaképpen soha nem derült ki, hogy megtalálta-e azt, amit keresett.
Sokféle tanulsága lehet a történetének. Hogy pénzzel mindent el lehet érni. Ez is igaz. Hogy ha az em­ber­nek mindene megvan, akkor nem marad más örök kihívásnak, csak a művészet, mint Néró császárnak. De számomra a legfontosabb az, hogy mégis vannak életre szóló művészeti élmények. Hogy valaki beül egy koncertre vagy próbára és tényleg másik emberként jön ki onnét. A remény. Az mindig a miénk.