2016. március 29. / Köves Gábor
Benoit Jacquot, a francia film nagy öregje dolgozott már mindenkivel, aki a francia filmiparban számít: Daniel Auteuil, Isabelle Huppert, Charlotte Gainsbourg – csak hogy a legnagyobbakat említsük – kiadós drámai szerepeket köszönhetnek a forgatókönyvíró-rendezőnek.
Most Léa Seydoux és Vincent Lindon párosán a sor: a két filmsztár A szobalány naplója Jacquot-féle feldolgozásában játszik főszerepet. A rendezővel Párizsban találkoztunk.
Octave Mirbeau regényének, A szobalány naplójának korábban két híres filmfeldolgozása is készült; Jean Renoir 1946-ban, Luis Bunuel 1964-ben vitte filmre a regényt. Renoir és Bunuel után bejelentkezni egy újabb adaptációra – hát, nem tűnik túl hálás feladatnak.
B. J.: Óriási nevek, persze, Bunuel és Renoir, igazi klasszikusok! Ugyanakkor sem a Renoir-féle feldolgozás, sem Bunuel filmje nem nevezhető túlságosan ismertnek. Nem is nagyon hasonlítanak egymásra, úgyhogy azt gondoltam, talán nekem is lehet itt némi keresnivalóm, mondjuk egy újabb feldolgozással. Miért ne készíthetnék Mirbeau regényéből egy harmadik, egyik előzményhez sem köthető verziót?! Ezért aztán nem is nagyon görcsöltem rá a dologra, hogy úgy mondjam, szabad kezet adtam magamnak. Nem törődtem az előzményekkel. A regényből indultam ki, nem a filmekből.
Volt már rá példa a francia film történetében, hogy egy kevéssé ismert regényre a filmváltozat irányította rá a figyelmet. Így történt ez például a Jules és Jim esetében: ha nincs François Truffaut filmje, ma nem sokan ismernék Henri-Pierre Roché irodalmi munkásságát. Hasonló történt Mirbeau regényével is?
B. J.: Henri-Pierre Rochéval ellentétben Octave Mirbeau nagyon fontos szereplője volt a maga idejében az irodalmi életnek. Az Egy szobalány naplója 1900-ben jelent meg, s már az első megjelenésekor nagy vitákat kavart. A regény szerintem fontosabb is, mint a belőle készült két híres film, ma is élő irodalmi mű, kötelező tanagyag az iskolákban. Ez Roché regényéről, a Jules és Jimre, aligha mondható el. Az iskolákban biztosan nem tanítják.
Miért gondolja, hogy a Mirbeau-regény fontosabb, mint akár Bunuel, akár Renoir filmje?
B. J.: A maga idejében Renoir filmjét alig vetítették Franciaországban, az Egyesült Államokban pedig úgy tekintettek rá, mint a rendező munkásságának egy nem túl jelentős darabjára. Pedig Renoir filmjének főszerepét Charlie Chaplin ex-neje, Paulette Goddard alakította. De még vele sem sikerült sikerre vinni a filmet. Bunuel sem volt sokkal szerencsésebb. A Franciaországban forgatott filmjei közül A szobalány naplója bizonyult a legkevésbé sikeresnek. Nekem sem a nagy kedvencem; ha már Bunuel francia filmjei, akkor A nap szépe szerintem sokkal sikerültebb darab. Úgy érzem, mindkét korábbi film meglehetősen nagyvonalúan bánt az eredeti regény mondanivalójával, sok minden kimaradt belőlük, ami a regényben benne volt, és ami akár ma is fontos lehet.
Mire gondol?
B. J.: A szegregáció formáira gondolok, a társadalmi, etnikai vagy épp nemi szegregációra. Gondoljon csak a nők helyzetére. Sok előrelépés történt e téren, de messze nem elég. A nőket még mindig nagyon sok hátrányos megkülönböztetés éri.
Ha már a nőket sújtó megkülönböztetéseket említette: nemrég Jennifer Lawrence fakadt ki az ügyben, hogy Hollywood távolról sem ugyanazt a bértáblázatot használja, ha férfiszínészekről vagy színésznőkről van szó. Magyarul: a férfiak sokkal többet keresnek, mint a nők. Mi a helyzet a francia filmiparral?
B. J.: Értem és megértem Jennifer Lawrence érvelését, ugyanakkor olyan hatalmas összegekkel dobálózott, olyan nagyságrendekkel, amelyek az egész vitának valami egészen bizarr színezetet adtak. Ami minket, a francia filmipart illeti, különbségek itt is vannak a férfiak és nők között, de ezek bizonyára kisebbek, mint Hollywoodban. Ám az kétségtelen, hogy még a legnagyobb női filmsztárjaink is kevesebbet kapnak, mint férfi kollégáik. Azért túl nagy nélkülözésnek sem a francia férfiszínészek, sem a francia színésznők nincsenek kitéve. Efelől biztos lehet.
Filmes pályafutását Marguerite Duras rendezőasszisztenseként kezdte. Duras mennyire állt ki a nők egyenjogúságáért?
B. J.: Duras érdekes jelenség volt, e téren is maga volt az ellentmondás. Elkötelezett harcosa volt a francia nők egyenjogúságának, ugyanakkor bolondult a férfiakért, olyan szenvedély fűtötte, hogy elvben ugyan helyeselt minden egyenjogúsítási kísérletet, de a gyakorlatban nem akarta magára haragítani a férfiakat. Megkötötte a maga különbékéjét.
És önnel hogy bánt?
B. J.: Szeretettel. Nagyon fiatal voltam, de megbízott bennem. Sok mindent rám bízott, ami a filmkészítésből őt nem érdekelte, engem viszont nagyon is izgatott. Duras vezetett be a filmkészítés világába.
Most Léa Seydoux és Vincent Lindon párosán a sor: a két filmsztár A szobalány naplója Jacquot-féle feldolgozásában játszik főszerepet. A rendezővel Párizsban találkoztunk.
Octave Mirbeau regényének, A szobalány naplójának korábban két híres filmfeldolgozása is készült; Jean Renoir 1946-ban, Luis Bunuel 1964-ben vitte filmre a regényt. Renoir és Bunuel után bejelentkezni egy újabb adaptációra – hát, nem tűnik túl hálás feladatnak.
B. J.: Óriási nevek, persze, Bunuel és Renoir, igazi klasszikusok! Ugyanakkor sem a Renoir-féle feldolgozás, sem Bunuel filmje nem nevezhető túlságosan ismertnek. Nem is nagyon hasonlítanak egymásra, úgyhogy azt gondoltam, talán nekem is lehet itt némi keresnivalóm, mondjuk egy újabb feldolgozással. Miért ne készíthetnék Mirbeau regényéből egy harmadik, egyik előzményhez sem köthető verziót?! Ezért aztán nem is nagyon görcsöltem rá a dologra, hogy úgy mondjam, szabad kezet adtam magamnak. Nem törődtem az előzményekkel. A regényből indultam ki, nem a filmekből.
Volt már rá példa a francia film történetében, hogy egy kevéssé ismert regényre a filmváltozat irányította rá a figyelmet. Így történt ez például a Jules és Jim esetében: ha nincs François Truffaut filmje, ma nem sokan ismernék Henri-Pierre Roché irodalmi munkásságát. Hasonló történt Mirbeau regényével is?
B. J.: Henri-Pierre Rochéval ellentétben Octave Mirbeau nagyon fontos szereplője volt a maga idejében az irodalmi életnek. Az Egy szobalány naplója 1900-ben jelent meg, s már az első megjelenésekor nagy vitákat kavart. A regény szerintem fontosabb is, mint a belőle készült két híres film, ma is élő irodalmi mű, kötelező tanagyag az iskolákban. Ez Roché regényéről, a Jules és Jimre, aligha mondható el. Az iskolákban biztosan nem tanítják.
Miért gondolja, hogy a Mirbeau-regény fontosabb, mint akár Bunuel, akár Renoir filmje?
B. J.: A maga idejében Renoir filmjét alig vetítették Franciaországban, az Egyesült Államokban pedig úgy tekintettek rá, mint a rendező munkásságának egy nem túl jelentős darabjára. Pedig Renoir filmjének főszerepét Charlie Chaplin ex-neje, Paulette Goddard alakította. De még vele sem sikerült sikerre vinni a filmet. Bunuel sem volt sokkal szerencsésebb. A Franciaországban forgatott filmjei közül A szobalány naplója bizonyult a legkevésbé sikeresnek. Nekem sem a nagy kedvencem; ha már Bunuel francia filmjei, akkor A nap szépe szerintem sokkal sikerültebb darab. Úgy érzem, mindkét korábbi film meglehetősen nagyvonalúan bánt az eredeti regény mondanivalójával, sok minden kimaradt belőlük, ami a regényben benne volt, és ami akár ma is fontos lehet.
Mire gondol?
B. J.: A szegregáció formáira gondolok, a társadalmi, etnikai vagy épp nemi szegregációra. Gondoljon csak a nők helyzetére. Sok előrelépés történt e téren, de messze nem elég. A nőket még mindig nagyon sok hátrányos megkülönböztetés éri.
Ha már a nőket sújtó megkülönböztetéseket említette: nemrég Jennifer Lawrence fakadt ki az ügyben, hogy Hollywood távolról sem ugyanazt a bértáblázatot használja, ha férfiszínészekről vagy színésznőkről van szó. Magyarul: a férfiak sokkal többet keresnek, mint a nők. Mi a helyzet a francia filmiparral?
B. J.: Értem és megértem Jennifer Lawrence érvelését, ugyanakkor olyan hatalmas összegekkel dobálózott, olyan nagyságrendekkel, amelyek az egész vitának valami egészen bizarr színezetet adtak. Ami minket, a francia filmipart illeti, különbségek itt is vannak a férfiak és nők között, de ezek bizonyára kisebbek, mint Hollywoodban. Ám az kétségtelen, hogy még a legnagyobb női filmsztárjaink is kevesebbet kapnak, mint férfi kollégáik. Azért túl nagy nélkülözésnek sem a francia férfiszínészek, sem a francia színésznők nincsenek kitéve. Efelől biztos lehet.
Filmes pályafutását Marguerite Duras rendezőasszisztenseként kezdte. Duras mennyire állt ki a nők egyenjogúságáért?
B. J.: Duras érdekes jelenség volt, e téren is maga volt az ellentmondás. Elkötelezett harcosa volt a francia nők egyenjogúságának, ugyanakkor bolondult a férfiakért, olyan szenvedély fűtötte, hogy elvben ugyan helyeselt minden egyenjogúsítási kísérletet, de a gyakorlatban nem akarta magára haragítani a férfiakat. Megkötötte a maga különbékéjét.
És önnel hogy bánt?
B. J.: Szeretettel. Nagyon fiatal voltam, de megbízott bennem. Sok mindent rám bízott, ami a filmkészítésből őt nem érdekelte, engem viszont nagyon is izgatott. Duras vezetett be a filmkészítés világába.