Rizsporos helyett mai 2016. Április 28. / Gősi Lilla Idén áprilisban a Magyar Állami Operaház ismét műsorra tűzi A kéjenc útját. Sztravinszkij darabjának aktualitásáról a főszereplő Balczó Péterrel beszélgettünk. Tavaly mutatták be az előadást, idén áprilisban öt alkalommal adják elő. Aktuális a darab üzenete? B. P.: Nagyon vágytam erre a szerepre, és valahol sejtettem, hogy nekem való. Ugyanakkor életem eddigi legnehezebb feladata, mennyiségét tekintve a legnagyobb anyag volt, amit valaha meg kellett tanulnom. A tavalyi hét előadás után kíváncsi vagyok, mennyire ülepedett le bennem az elmúlt egy év alatt. Egyesek mondogatják mostanában, hogy az opera megújításával így vagy úgy, de be lehet hozni a fiatalokat. Én nem tudom, mi vonzza a tömegeket. De azt tudom, hogy a Sztravinszkij által 1951-ben írt A kéjenc útja nagyon időszerű, kortárs. Anger Ferenc rendezésében izgalmas, modern díszletekkel és jelmezben lépnek színre a mai figurák – tehát az előadás abszolút hihető és életszagú. (Alapvetően nem lehet rizsporos egy kortárs darab.) Tom Rakewell álomszerep, pedig nem egy könnyű, szerethető figura. B. P.: Anna, a szerelmese mégis végig kitart mellette valami miatt. Vajon miért? B. P.: Mert Rakewell nem rosszindulatból cselekszik, csak vezethető. És vezeti is az ördög, a rosszabbik énje. Egy olyan útra lép, amelynek nem látja a végét. Meghoz egy döntést, és attól kezdve rábízza magát a sorsra. Sodródik az eseményekkel, és őszintén rácsodálkozik azokra a dolgokra, amelyekkel addig nem találkozott − éli, magáévá teszi, elfogadja, megízleli őket. Színészileg nehéz volt azonosulni vele? B. P.: Az volt kihívás, hogy óriási mennyiségű zenét, szöveget kellett megtanulnom. Féléves készülés napi énekórákkal, korrepetícióval. Nagyon kemény munka volt. A szerep megformálása nem jelentett nehézséget, mert én is kíváncsi természetű vagyok. Szeretem felfedezni, megélni az életet, feszegetni a saját határaimat. Ebbe eddig is sok minden belefért. Például a sötét oldalával való találkozás? B. P.: Sztravinszkij írt a darabba egy kuplerájképet. Az énekkarban szereplő nők kurtizánok, a férfiak pedig huligánok. Akkor is voltak már bordélyházak, ismerték a legősibb mesterséget. Bárki vásárolhatott szerelmet, ha akart. A döntés ma is a miénk, ilyen világot élünk. Szerintem Rakewell története erről szól. Anélkül, hogy tudná, milyen veszélyekkel jár az út, elindul. Kiszakad egy idilli környezetből, és a nagyváros milliós forgatagába érkezik, ahová nem is biztos, hogy jutni akart. Jól működött a közös munka a külföldi művészekkel? B. P.: Természetesen. Imádtam a próbafolyamatot. A tavalyi bemutatókor azt hittem, a közönség ünnepelve, a vállán fog hazavinni, mert én a rendkívüli teljesítményt láttam a darabban. A karakterem gyakorlatilag végig a színpadon van. Eszméletlenül sok energiát és időt fektettem bele, rengeteget dolgoztunk. Azt gondoltam, világraszóló siker lesz, miközben a történet üzenete nem túl felemelő. Amikor összement a függöny, és vége lett, sokszor maradt a nézőtéren dermedt csend. Önnek ez rosszulesett? B. P.: Nagyon. A karakterem nem az az igazi hőstípus, akit a bukása ellenére keblükre ölelnek. Nem egyértelműen jó vagy rossz, a közönség belátására van bízva, együtt tud-e érezni vele, megszánja vagy elhatárolódik tőle. Őszinte vagyok, az előadássorozat alatt nekem problémát jelentett, hogy más volt a fogadtatás, mint amit vártam. Változtatnak az idei szérián? B. P.: Nem tervezem. Ebből a szempontból egyszerű gyerek vagyok, szeretem a rendezői utasításokat maradéktalanul megvalósítani. Ha valamit máshogy csinálok, az a bátorság lesz. Bizonyos helyzetekbe magabiztosabban fogok beleállni. Ezen kívül hol láthatjuk még színpadon? B. P.: Március végétől a Bajazzókban, aztán májusban lesz Thomas Adés: A vihar című Shakespeare-adaptáció premierje. Az Erkel Színházban a Shakespeare-fesztivál keretén belül a Falstaffban szerepelek, illetve Az árnyék nélküli asszony egy egészen pici szerepét énekelem. Tíz év távlatában milyen álomszerepek valósulhatnak még meg? B. P.: Például Manrico A trubadúrból. Szerencsés vagyok, mert gyakorlatilag mindent elénekeltem, amit ilyen fiatalon elénekelhettem. Ott volt a Szerelmi bájital, a Traviata, a Bohémélet, a Pillangókisasszony. A lírai tenor szerepkör nagy részét letudtam, ezek között sok izgalmas feladat volt, beleértve Rómeót és a kéjencet. Ezt a szerepkört tíz évig még vinnem kell. Ha a hangom sötétedik, súlyosabb, testesebb lesz, és én is öregszem, érek, akkor jöhetnek a hősiesebb, úgynevezett „spinto” szerepek, amilyen Manrico vagy éppen az Aidából Radames. Mondhatnám a Bánk bánt és az Otellót is, de szerintem az nem tíz, hanem húsz vagy huszonöt év múlva lesz, ha lesz. |