Taxifölde 2016. október 28. / Fáy Miklós Nyáron háborgott az ország, hogy egy személyszállító kisiparos a Szigetről egy elhagyatott helyre vitte az utasát, pénzt követelt tőle, majd otthagyta. Hát mit fognak gondolni rólunk, ma­gya­rok­ról? Micsoda népség vagyunk? Érdekes. Ha mindezt egy londoni vagy New York-i taxis csinálná, biztos senki nem mondaná, hogy micsoda népség ez az angol vagy amerikai, ilyeneket tesznek a szegény vendéggel. Tudnánk, amit tudunk, bűnöző hajlamú emberek minden társadalomban és minden foglalkozási körben előfordulnak. De nemzeti görcsöt csak mi kapunk. Eddig tartott az okoskodásom, mert mire idáig jutottam, épp egy taxis foglalta el a Dohány utcát, hogy a trolinak egészen le kellett lassítania, éppen csak elfért a vészvillogó autó mellett. A taxis maga a szend­vi­csét eszegette a török vendéglőben, és amikor rászóltak, hogy talán arrébb is állhatna, nagyvonalúan legyintett: az előbb már elfért mellette egy busz. És hiába a korábbi bölcs belátás, hogy idétlen emberek mindig és mindenütt vannak, engem is a nemzethalál-vízió kerülgetett: ezért nem lehet itt élni. Mert az emberek rosszindulatúak, lusták és örömmel tolnak ki egymással. Persze, utólag újra felvetődik a józanság újabb kérdése: miért van az, hogy épp a taxisok képviselik számunkra a magyarságot, minden vonzó, de főleg kevésbé vonzó nemzeti karakterével együtt? Nyilván azért, mert jól azonosíthatóak, elkülönülnek, és mégis a nagy egész részei. Magunkra ismerünk bennük, de közben mégsem mi vagyunk, hanem „a taxisok”. Ugyanezt nem lehetne ilyen könnyen eljátszani a gyógyszerészekkel, festőnövendékekkel vagy állatápolókkal, pedig lehet, hogy néha ők is úgy teszik le az autójukat, hogy lassítani kell miatta a trolinak. Szegény személyfuvarozók ezek szerint igazságtalanul szenvednek, balszerencséjük van ezzel a sárga színnel meg a tetőre kihelyezett szabad jelzéssel. Megoldás lehetne, ha az emberek a zakójuk hajtókáján viselnék a foglalkozásukat: kőműves, ács, sír­kö­ves. Annyiszor vonhatnánk le így elhamarkodott és általános következtetéseket az ácsokról, kőművesekről és sírkövesekről, hogy egy idő után megelégelnénk, és mindenki csak magáért felelne. Vagy megértenénk, hogy Magyarországot a világ és saját maga előtt elsősorban nem a sárga kocsik sofőrjei képviselik, hanem a művészek, sportolók, bűntelen költők és növekvő értelmű csecsszopók. Kitekeredett nyakkal nézhetünk a magasba, a felettünk repülő hazára. Csak le ne maradjunk róla véletlenül.