Halvány segédfogalom
2016. december 02. / Fáy Miklós

Férfi és nő hogyan is értené meg egymást – kérdezi Karinthy. Mindegyik mást akar. A férfi nőt, a nő férfit. Rendben, köszönjük, vicces, vicces. De ennek értelmében férfi és férfi, nő és nő pompásan megérthetné egymást, hiszen mindkettő ugyanazt akarja. Ehhez képest mintha a művészet nem is szólna másról, mint hogy hányféleképpen lehet ugyanazt értelmezni. Azt írja
Beethoven, hogy Moderato, vagyis mérsékelten, és ez az egyik zongoristának mértéktelen lassúságot, a másiknak mértéktelen gyorsaságot jelent. A többinek pedig tényleg valami arany vagy aranynak szánt középutat. Amilyen a világ, pont az ő elképzeléseikre kíváncsiak alegkevesebben.
Emberek ezrei élnek abból a világban, hogy kutatják, mit is akart a szerző. Rendezők és kritikusok, tudósok és a papírok vízjeleinek kutatói próbálnak rájönni, ezek a különös, fekete jelek a fehér felületen, amelyeket hol betűnek, hol kottafejnek, hol vonalnak mondunk, de mindegyik kétségbeesett kísérlet a gondolat vagy érzés rögzítésére, üzenet a kortársaknak és az utánunk jövőknek, hogy mi is voltunk, mi is gondolkoztunk. Hogy helyesen vagy helytelenül, az már más kérdés.
Hogy mennyire reménytelen a helyzet, hogy mennyire képtelenség megértetni magunkat, arra azért szívesen mesélek el egy példát. A helyzetet mindenki ismeri, állunk autóval a piros lámpánál, tudjuk, hogy jönni fog valaki, akinek pénzre van szüksége. Sokan már készülnek előre, felhúzzák az ablakot, be­kap­csol­ják a hűtést, vagy csak elmerülnek a telefonjuk képernyőjében. Nem mondunk nemet, de nem is vesszük észre a nyomort, csitítjuk magunkat, hogy úgysem magának gyűjt, jönnek majd a kizsákmányolói, vagy hogy egyedül nem tudunk segíteni a szegénységen.
Hát jó, én ezt most nem játszom el. Nyitva hagyom az ablakot, nem kezdek el piszmogni a kapcsolók portalanításával, nézek bátran előre. Mikor jön a koldus, barátságosan tekintek rá, mint aki megért és elfogad, szeretlek, felebarát, nem vetem meg a munkádat, hisz az is csak olyan foglalkozás, mint a többi. Próbálod felébreszteni a bennünk alvó jóságot, próbálsz figyelmeztetni, hogy ma nekem, holnap manöken, vagy fordítva. Érzem, hogy együttérzést és derűt sugárzok, és tudom, mennyivel többet ér ez, mint pár nyomorult fillér.
– Kiröhögöd a szegény embert? – kérdezi a koldus szomorúan, és mielőtt válaszolhatnék, vált a lámpa, hátulról könnyű dudaszóval figyelmeztetnek, hogy induljak már. Utólag is csak annak örülök, hogy nem tudtam válaszolni.Legalább egy félreértéssel kevesebb.