2017. május 22. / D. Magyari Imre
A Szent István körúti Európa kávéházban találkozunk: mint kiderül, az Érsekújváron született Kálmán Gábor igazán csak Újlipótvárosban és a Vízivárosban érzi jól magát. Nyomasztó és kiváló regényének hőse, Zsivotzky pedig sehol. A vonaton sem, amivel három éjszakán át utazik egy távoli kisvárosba az apja temetésére, sem a kisvárosban, ahol született, sem ott, ahol éppen él, s ahol a temetés előtti egy évben ki sem jött a lakásából.
Tényleg megkérdezte tőled a tengerparti móló végén egy mandulaszemű lány, hogy minden rendben van-e, ahogy az Eltelt a nap című versedben írod, amit Károlyi Csaba is idéz ÉS-beli kritikájában?
K. G.: Tényleg.
Te pedig azt válaszoltad, „hogyne lenne minden rendben”, mert bonyolult lett volna elmondani angolul, hogy „egyszerűen csak nyomasztanak a dolgok”.
K. G.: Valóban így történt. Egyszerűbbnek tűnt ezt felelni, mint belebonyolódni egy párbeszédbe.
A regény világában éltél épp, ez látszódhatott az arcodon, vagy amúgy is olyan alkat vagy, akit folyvást nyomaszt valami, még egy móló végében is?
K. G.: Az utóbbi. És persze a regény világában is benne voltam. Szlovéniában, 2015-ben történt az eset, ez a szlovén út is azért jött létre, hogy éjszaka vonatozhassak valahová. A könyv első része, A köd, egy hosszú vonatút.
A regényből hiányoznak a helynevek, a főhős sem tudja mindig, hol is van épp. Te tudod, Zsivotzky honnan indul, merre halad, és hová érkezik?
K. G.: Ezek a helyek valamilyen formában mind megvannak a fizikai valóságban. Több interjúban is elmondtam már, íróként csak abból tudok építkezni, amim van, amit összegyűjtöttem. Nagyon jó a fikció, de annál plasztikusabbat, izgalmasabbat nehéz kitalálni, mint amit az élet összerak egy-egy ember számára. Nincs akkora fantáziám, kreativitásom, hogy olyanokat találjak ki, mint az élet.
A vonat több utasa is egy hegyi szanatóriumba tart, a mű világában szinte mindenki beteg, s nincs is remény a felépülésére. A szanatóriumot Kelet-Európa-metaforának tekintsük vagy világmetaforának?
K. G.: Inkább Kelet-Európa-metaforának, bár a világban vannak hasonló helyek.
Azt mondod erről a tájról, hogy „a század első negyede alaposan megtépázta”, s hogy bár a „század végére ugyan rendeződni látszódtak a dolgok, mégsem találta benne senki a helyét többé”.
K. G.: Nyomasztó közegben élünk ma is, ugyanolyanban, mint a felmenőink. A szövegen átjön, hogy nem gondolok túl sok jót a huszadik és a huszonegyedik századról. Egészen egyszerűen választalannak, rendszerezetlennek és hiábavalónak gondolom a század második felét, de ezek persze saját tapasztalatokból táplálkozó benyomások. Másnak lehet, hogy ez volt a világtörténelem aranykora.
Foglalkoztál a saját családod történetével?
K. G.: Foglalkoztam. A fikció csak árnyalás, lakkozás, tényleg abból tudok építkezni, amim van, amit megéltem. Rendkívül aprólékos, az egész életét dokumentáló, rendszerező, osztályozó nagyapám volt nekem is.
Nagyon sok gyógyszernév van a könyvben. Diazepam, Analgon, Trimepranol…
K. G.: Ezek a nagyapám feljegyzéseiből és zárójelentéseiből kerültek ide. Olyat se tudna kitalálni senki, hogy két ember között, akik valamikor összeházasodtak, az utolsó emberi interakció az, hogy a közös lakásban, ahol mindkettőjüknek megvan a maga saját, a másik által átléphetetlen határú territóriuma, gyógyszereket cserélnek, s a gyógyszereknek megvan a maguk értéke, egy Diazepamért két Analgon jár, egy Analgon két Trimepranolt ér…
Van a regényednek egy Havril nevű szereplője, ő is az Anderkó család tagja és a szanatórium igazgatója: tán ő itt az egyetlen egészséges ember. Ugyanakkor kegyetlen is, nem törődve Zsivotzky állapotával, megmutatja neki az apja maradványait.
K. G.: Számomra példaértékű figura. Egyfajta tökéletes lélek, nem zavartatja magát attól, amire nincs befolyása. Az Anderkó család összes többi tagja bele van bonyolódva a saját életébe, a saját világába, függőségeibe, babonáiba, szorongásaiba. Havril hetyke fickó. A cselekedet, amit te kegyetlennek ítélsz, számomra inkább rokonszenves. Azt akarja megmutatni vele, hogy nem olyan tragikus valami, ebben az esetben valaki halála, mint amilyennek látszik. Havril szerintem meg fogja érni a százat, Zsivotzky nem.
A temetés után az almahéjat, ami még évekkel ezelőtt akadt meg a nyelőcsövében, végre felköhögi.
K. G.: Elérkezett egy határvonalhoz. De a zárlat nem ad okot optimizmusra.
Még fiatal, ha jól számolom, negyven körül lehet. Kivételesen nem történhet vele valami jó?
K. G.: Nem ilyen az élet, meglepődnék, ha bármi jó történne vele.
A regény végén az egyre nagyobb hideg miatt a szanatórium betegei megindulnak a város felé. Ez nem félelmetes?
K. G.: Dehogynem! Az a világ, amiben élünk, arra tanít, hogy mindig van valamilyen eredmény, végkifejlet, valahonnan eljutunk valahová. Úgy gondolom, ez téveszme. A regény is ott ér véget, ahol elkezdődik. Senki semmilyen tapasztalattal nem lesz gazdagabb.
Tényleg megkérdezte tőled a tengerparti móló végén egy mandulaszemű lány, hogy minden rendben van-e, ahogy az Eltelt a nap című versedben írod, amit Károlyi Csaba is idéz ÉS-beli kritikájában?
K. G.: Tényleg.
Te pedig azt válaszoltad, „hogyne lenne minden rendben”, mert bonyolult lett volna elmondani angolul, hogy „egyszerűen csak nyomasztanak a dolgok”.
K. G.: Valóban így történt. Egyszerűbbnek tűnt ezt felelni, mint belebonyolódni egy párbeszédbe.
A regény világában éltél épp, ez látszódhatott az arcodon, vagy amúgy is olyan alkat vagy, akit folyvást nyomaszt valami, még egy móló végében is?
K. G.: Az utóbbi. És persze a regény világában is benne voltam. Szlovéniában, 2015-ben történt az eset, ez a szlovén út is azért jött létre, hogy éjszaka vonatozhassak valahová. A könyv első része, A köd, egy hosszú vonatút.
A regényből hiányoznak a helynevek, a főhős sem tudja mindig, hol is van épp. Te tudod, Zsivotzky honnan indul, merre halad, és hová érkezik?
K. G.: Ezek a helyek valamilyen formában mind megvannak a fizikai valóságban. Több interjúban is elmondtam már, íróként csak abból tudok építkezni, amim van, amit összegyűjtöttem. Nagyon jó a fikció, de annál plasztikusabbat, izgalmasabbat nehéz kitalálni, mint amit az élet összerak egy-egy ember számára. Nincs akkora fantáziám, kreativitásom, hogy olyanokat találjak ki, mint az élet.
A vonat több utasa is egy hegyi szanatóriumba tart, a mű világában szinte mindenki beteg, s nincs is remény a felépülésére. A szanatóriumot Kelet-Európa-metaforának tekintsük vagy világmetaforának?
K. G.: Inkább Kelet-Európa-metaforának, bár a világban vannak hasonló helyek.
Azt mondod erről a tájról, hogy „a század első negyede alaposan megtépázta”, s hogy bár a „század végére ugyan rendeződni látszódtak a dolgok, mégsem találta benne senki a helyét többé”.
K. G.: Nyomasztó közegben élünk ma is, ugyanolyanban, mint a felmenőink. A szövegen átjön, hogy nem gondolok túl sok jót a huszadik és a huszonegyedik századról. Egészen egyszerűen választalannak, rendszerezetlennek és hiábavalónak gondolom a század második felét, de ezek persze saját tapasztalatokból táplálkozó benyomások. Másnak lehet, hogy ez volt a világtörténelem aranykora.
Foglalkoztál a saját családod történetével?
K. G.: Foglalkoztam. A fikció csak árnyalás, lakkozás, tényleg abból tudok építkezni, amim van, amit megéltem. Rendkívül aprólékos, az egész életét dokumentáló, rendszerező, osztályozó nagyapám volt nekem is.
Nagyon sok gyógyszernév van a könyvben. Diazepam, Analgon, Trimepranol…
K. G.: Ezek a nagyapám feljegyzéseiből és zárójelentéseiből kerültek ide. Olyat se tudna kitalálni senki, hogy két ember között, akik valamikor összeházasodtak, az utolsó emberi interakció az, hogy a közös lakásban, ahol mindkettőjüknek megvan a maga saját, a másik által átléphetetlen határú territóriuma, gyógyszereket cserélnek, s a gyógyszereknek megvan a maguk értéke, egy Diazepamért két Analgon jár, egy Analgon két Trimepranolt ér…
Van a regényednek egy Havril nevű szereplője, ő is az Anderkó család tagja és a szanatórium igazgatója: tán ő itt az egyetlen egészséges ember. Ugyanakkor kegyetlen is, nem törődve Zsivotzky állapotával, megmutatja neki az apja maradványait.
K. G.: Számomra példaértékű figura. Egyfajta tökéletes lélek, nem zavartatja magát attól, amire nincs befolyása. Az Anderkó család összes többi tagja bele van bonyolódva a saját életébe, a saját világába, függőségeibe, babonáiba, szorongásaiba. Havril hetyke fickó. A cselekedet, amit te kegyetlennek ítélsz, számomra inkább rokonszenves. Azt akarja megmutatni vele, hogy nem olyan tragikus valami, ebben az esetben valaki halála, mint amilyennek látszik. Havril szerintem meg fogja érni a százat, Zsivotzky nem.
A temetés után az almahéjat, ami még évekkel ezelőtt akadt meg a nyelőcsövében, végre felköhögi.
K. G.: Elérkezett egy határvonalhoz. De a zárlat nem ad okot optimizmusra.
Még fiatal, ha jól számolom, negyven körül lehet. Kivételesen nem történhet vele valami jó?
K. G.: Nem ilyen az élet, meglepődnék, ha bármi jó történne vele.
A regény végén az egyre nagyobb hideg miatt a szanatórium betegei megindulnak a város felé. Ez nem félelmetes?
K. G.: Dehogynem! Az a világ, amiben élünk, arra tanít, hogy mindig van valamilyen eredmény, végkifejlet, valahonnan eljutunk valahová. Úgy gondolom, ez téveszme. A regény is ott ér véget, ahol elkezdődik. Senki semmilyen tapasztalattal nem lesz gazdagabb.