A hajfodrász közelít 2017. március 14. / Fáy Miklós A hajfodrász természetesen a tavasz, amely vendéghajat ad a vén Földre. Ezt persze nem így szokás értelmezni, már hogy a tavasz csak látszatmegoldás volna a tél valósága mellett, és Vörösmarty különlegesen borongós lelke kell hozzá, hogy még ezen is lehessen szomorkodni. A tavasz az tavasz, fény és meleg, szerelem, főleg szerelem, alig győzzük kivárni. Értelmet ad a télnek, azért fáztunk, hogy most végre ne kelljen, azért botorkáltunk olyan sokat a reggeli és délutáni sötétben, hogy ennek is vége legyen, és újra világosban ébredhessünk. Minden állat örül az tavasznak, mondja a régi magyar ének, és olyan jólesik, ha ilyenkor magunkat is az állatok közé sorolhatjuk, legalább tudjuk, hogy része vagyunk valami nagyobb dolognak. Nemrég olvastam újra el a Ballagó időt, Fekete István visszaemlékezéseit. Nagyon furcsa könyv, mindenképpen a magyar irodalom legszebb címeinek egyikét viseli, de mintha elfelejtették volna megszerkeszteni a kéziratot, vagy egyszerűen nem mertek újat húzni a szigorú tartású Fekete Istvánnal. Mindent legalább kétszer mondana el benne, de nemcsak érzetre, hanem valóban, néha öt oldal után megismétlődik egy gondolat vagy jelenet. És mindez még csak nem is árt a könyvnek, azt érzi az ember, ami valóban történik, egy idős ember elmeséli az életét, nem mindig tudja, hogy ezt már mondta-e, vagy sem, de ha tudja, akkor is elmondja még egyszer, mert neki magának is jólesik az ismétlés. Az egyik ilyen ismétlődő gondolat, hogy Fekete István mennyire nem szereti a tavaszt. Ez nem valami öreges irigység, hogy miért jó nekik, miért találja meg a fiatalokat a szerelem, minket meg már nem. Nem is a félelem, hogy minden új tavasz eggyel közelebb visz az utolsóhoz. Sokkal inkább a figyelem, az együttérzés beszél belőle. A tavasz olyan, mint a felelőtlen anya, egyre csak hozza a világra a gyermekeit, és nem törődik azzal, hogy ezek a gyerekek megmaradnak-e, felnevelődnek-e, lesz-e mit enniük. Ha visszatér a kopogó víz ideje, a rügyek, virágok tönkremennek, a hazatérő madárkák lepottyannak a fáról, kertek alatt a kisbárány majd’ megfagy. Vagy tényleg meg is fagy. Mondhatjuk, persze, hogy Fekete István egészen más világban volt kénytelen élni, és minden oka megvolt arra, hogy bizalmatlanul figyelje az átmeneti enyhüléseket. Mondhatjuk, hogy kockázat és áldozatok nélkül nincs győzelem, a felelőtlen anya elveszít egy gyermeket, de megmarad kilenc, ez az élet. Közben mégis egyre inkább érzem Fekete István igazát. Mit számít a kipattanó rügy az elfagyotthoz képest? Mit számít az akol melege a megfagyott bárányhoz képest? A tavasz úgyis megjön, akár szeretjük, akár nem. Az élet úgyis győz, az a dolga. De nekünk más feladatunk nincs, mint meggyújtani a tüzet, lehelgetni a rügyeket a hidegben. És akkor tényleg az élet győz.