2017. augusztus 05. / Pavlovics Ágota
Nagyon kedves, szelíd, finom arcú nő. Okos, kíváncsi tekintete az édesapját idézi. Mozgásán látszik a határozottság, az „ide nekem az oroszlánt is” attitűd. Fiatal kora ellenére izgalmas
saját nyelve van. Leegyszerűsítve: a tradicionális ír sztepptáncot ötvözi a kortárs tánccal. Tehetségét elismeri a koreográfus és táncos szakma, együttese is biztos lábakon áll immár. Gyulai Júliával a Coincidance Táncszínház vezetőjével új bemutatójuk apropóján beszélgettünk.
Miért éppen az ír sztepptáncot választotta? Mivel ragadta magával?
Gy. J.: A tánccal 13 évesen kerültem kapcsolatba, amikor édesanyám elvitt egy ír-sztepptánc klubba. Hatvan perc alatt eldőlt a sorsom, beleszerettem ebbe a szenvedélyes műfajba. Próbálkoztam mással is, kosárlabdáztam, akrobatikus rock and rollt tanultam, de az első és meghatározó írtánc-próba során átélt katartikus pillanatokat nem tudta semmi megadni. 16 éves koromra tudtam, mindenem a tánc, úgyhogy beiratkoztam mindenhova, elkezdtem balettozni is, de azt is tudtam, hogy balerina nem lehetek.
Honnan tudta, hogy nem lehet balerina?
Gy. J.: Alkatilag sem vagyok alkalmas rá, és a vágyaim is szétfeszítenék a balett kereteit. Alkotóként inkább a kortárs tánc az én formanyelvem. Autodidakta táncos vagyok, ami szabadságot is jelent számomra, és persze azt a törekvést is, hogy nem akarok más mozdulataival alkotni. Ugyanakkor tisztában vagyok a balett fontosságával, együttesemben rendszeres a balettgyakorlat, vezető balettmesterünk az Operaház címzetes magántáncosaként ismert Castillo Dolores.
Nemzetközi hírű ír sztepptáncos, modern táncos, majd koreográfus lett, miközben úgy tűnik, folyton kereste az útját, számos stílust, mestert megismert. Bozsik Yvette osztályába járt, aki a modern tánc összetéveszthetetlen egyénisége. Mit tanult tőle?
Gy. J.: Nagyon szerencsés vagyok, mert számos műfajjal, felfogással és művésszel sikerült megismerkednem. A legtöbb táncos és koreográfus úgy nevelődik ki, hogy csak egyfajta iskolát tanul és sajátít el, nekem ilyen nem volt, amit tudtam, megtanultam. Yvette azt figyeli, adottságai, tehetsége alapján kit milyen irányba erősítsen. Van, aki a koreográfus osztályából ma is táncol, nálam viszont hamar kiderült, hogy az alkotói ambícióm jóval erősebb, mint az előadói. Yvette sok ajtót nyitott meg előttem, ő az a típusú ember, aki mindenkinek segít. Nagy hatással volt rám koreográfusi stílusa, a karok szerepe és az, ahogy gesztusokból rakja össze a mondanivalóját. Minden alkotóra hat a mestere, olykor belőlem is előjönnek Yvette gesztusai, koreográfiái.
Erős alkotói késztetés hajthatta, hiszen már 18 évesen megalapította saját együttesét.
Gy. J.: A Coincidance Táncszínházat két alkotótársammal, Székács Zsófiával és Potornai Norberttel alapítottam. A társulat életének két határozottan elkülöníthető korszaka volt. Az elsőt inkább lelkesnek és szépnek, mint jónak nevezném, a második a fontosabb. Egy évvel ezelőtt találtunk partnert, aki mögénk állt. A cégcsoport támogatása tette lehetővé, hogy a húsz táncosból álló társulat megkezdje profi életét.
A Coincidance következő bemutatója a Fairplay – Sportóriások legendája lesz augusztus 13-án a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Az ember könnyen asszociál a sportra, közelebbről az ön édesapjára, de bizonyára ennél jóval gazdagabb a tartalma.
Gy. J.: Sok gondolatom van, néha túl sok is. Néha ijesztő, hogy ennyire mélyről jövő érzéseket rakok föl a színpadra. Sokat vártam rá, hogy megcsináljam ezt a darabot. Nem az édesapámról szól, nem az ő élete, de erős kapcsolata van vele. Főszereplője egy kisfiú, aki korán elveszíti az édesapját, és az apja hiánya miatt atletizálni kezd, majd az 1500 méteres síkfutás döntőjén áll rajthoz az olimpián. Ma fejeztem be éppen a versenyképet. Azt a küzdelmet akarom megmutatni, amit a sportoló átél. Ami a darab szakmai részét illeti, azt hiszem, a táncosok nagyon megküzdenek vele. Ahogy fogalmazott egy ismerősöm, aki látta a próbát, egy pillanatnyi alibi nincs benne. Ami pedig a bemutatónk helyét illeti, a Városmajori Szabadtéri Színpadnak nagyon jó energiája van, hálás vagyok Bán Teodórának, aki meghívott bennünket ide.
Hogy zajlik az alkotás folyamata, hogyan választ zenéket?
Gy. J.: Nehéz megmondani, hogy mikor sztepp, mikor kortárs, eleinte tudatosan kísérleteztem vele. Ma már tudom, ha érzem, hogy mit akarok, a mozdulat megcsinálja magát. Akkor is ez történik, ha nagyon fáradt vagyok. A Fairplayben benne lesz az elmúlt nyolc évem minden tapasztalata. Ami pedig a zenét illeti, a megalkuvás szóba nem jön, addig keresem a megfelelő zenét, amíg azt nem érzem a válogatás végén, hogy már nincs több zene a Földön. Nagyon erősen kötöm a zenéhez a mozdulatokat. Minden darabomnak megvannak a zeneszerzői, akik inspirálták, például A dán lány zeneszerzője, Alexandre Desplat vagy a Romeo & Juliet zeneszerzője, Abel Korzeniowski.
Ősztől hol és milyen darabokat láthatunk a Coincidance-től?
Gy. J.: Amit biztosan tudok, októbertől a Fairplayt a MOM Kulturális Központban fogjuk táncolni, havi rendszerességgel. Színpadra kerül a Széttáncolt cipellők a Hatszín Teátrum műsorán, de két új bemutatóra is készülünk – Peer Gyntöt táncolunk a Budafoki Dohnányi Zenekarral, és Dido és Aeneas készül a Müpában Pintér Gábor rendezésében, az én koreográfiámmal és az együttes szereplésével.
Dióhéj
Gyulai Júlia édesapja, Gyulai István, a népszerű sportkommentátor a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára volt, így Júlia nyolcéves koráig Londonban és Monte-Carlóban élt. Beszél angolul, franciául és németül. Tizenhat éves volt, amikor édesapja meghalt. 2014-ben modern tánc, 2016-ban koreográfus diplomát szerzett a Táncművészeti Egyetemen. 2015-ben az Ifjú Koreográfusok Fóruma az ő pályázatát ítélte a legjobbnak, díja ötnapos munka volt a Közép- Európa Táncszínház táncművészeivel. A pályázatra beadott darabjának címe Tanulmány a testiségről René Magritte Szeretők című képe alapján volt.
saját nyelve van. Leegyszerűsítve: a tradicionális ír sztepptáncot ötvözi a kortárs tánccal. Tehetségét elismeri a koreográfus és táncos szakma, együttese is biztos lábakon áll immár. Gyulai Júliával a Coincidance Táncszínház vezetőjével új bemutatójuk apropóján beszélgettünk.
Miért éppen az ír sztepptáncot választotta? Mivel ragadta magával?
Gy. J.: A tánccal 13 évesen kerültem kapcsolatba, amikor édesanyám elvitt egy ír-sztepptánc klubba. Hatvan perc alatt eldőlt a sorsom, beleszerettem ebbe a szenvedélyes műfajba. Próbálkoztam mással is, kosárlabdáztam, akrobatikus rock and rollt tanultam, de az első és meghatározó írtánc-próba során átélt katartikus pillanatokat nem tudta semmi megadni. 16 éves koromra tudtam, mindenem a tánc, úgyhogy beiratkoztam mindenhova, elkezdtem balettozni is, de azt is tudtam, hogy balerina nem lehetek.
Honnan tudta, hogy nem lehet balerina?
Gy. J.: Alkatilag sem vagyok alkalmas rá, és a vágyaim is szétfeszítenék a balett kereteit. Alkotóként inkább a kortárs tánc az én formanyelvem. Autodidakta táncos vagyok, ami szabadságot is jelent számomra, és persze azt a törekvést is, hogy nem akarok más mozdulataival alkotni. Ugyanakkor tisztában vagyok a balett fontosságával, együttesemben rendszeres a balettgyakorlat, vezető balettmesterünk az Operaház címzetes magántáncosaként ismert Castillo Dolores.
Nemzetközi hírű ír sztepptáncos, modern táncos, majd koreográfus lett, miközben úgy tűnik, folyton kereste az útját, számos stílust, mestert megismert. Bozsik Yvette osztályába járt, aki a modern tánc összetéveszthetetlen egyénisége. Mit tanult tőle?
Gy. J.: Nagyon szerencsés vagyok, mert számos műfajjal, felfogással és művésszel sikerült megismerkednem. A legtöbb táncos és koreográfus úgy nevelődik ki, hogy csak egyfajta iskolát tanul és sajátít el, nekem ilyen nem volt, amit tudtam, megtanultam. Yvette azt figyeli, adottságai, tehetsége alapján kit milyen irányba erősítsen. Van, aki a koreográfus osztályából ma is táncol, nálam viszont hamar kiderült, hogy az alkotói ambícióm jóval erősebb, mint az előadói. Yvette sok ajtót nyitott meg előttem, ő az a típusú ember, aki mindenkinek segít. Nagy hatással volt rám koreográfusi stílusa, a karok szerepe és az, ahogy gesztusokból rakja össze a mondanivalóját. Minden alkotóra hat a mestere, olykor belőlem is előjönnek Yvette gesztusai, koreográfiái.
Erős alkotói késztetés hajthatta, hiszen már 18 évesen megalapította saját együttesét.
Gy. J.: A Coincidance Táncszínházat két alkotótársammal, Székács Zsófiával és Potornai Norberttel alapítottam. A társulat életének két határozottan elkülöníthető korszaka volt. Az elsőt inkább lelkesnek és szépnek, mint jónak nevezném, a második a fontosabb. Egy évvel ezelőtt találtunk partnert, aki mögénk állt. A cégcsoport támogatása tette lehetővé, hogy a húsz táncosból álló társulat megkezdje profi életét.
A Coincidance következő bemutatója a Fairplay – Sportóriások legendája lesz augusztus 13-án a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Az ember könnyen asszociál a sportra, közelebbről az ön édesapjára, de bizonyára ennél jóval gazdagabb a tartalma.
Gy. J.: Sok gondolatom van, néha túl sok is. Néha ijesztő, hogy ennyire mélyről jövő érzéseket rakok föl a színpadra. Sokat vártam rá, hogy megcsináljam ezt a darabot. Nem az édesapámról szól, nem az ő élete, de erős kapcsolata van vele. Főszereplője egy kisfiú, aki korán elveszíti az édesapját, és az apja hiánya miatt atletizálni kezd, majd az 1500 méteres síkfutás döntőjén áll rajthoz az olimpián. Ma fejeztem be éppen a versenyképet. Azt a küzdelmet akarom megmutatni, amit a sportoló átél. Ami a darab szakmai részét illeti, azt hiszem, a táncosok nagyon megküzdenek vele. Ahogy fogalmazott egy ismerősöm, aki látta a próbát, egy pillanatnyi alibi nincs benne. Ami pedig a bemutatónk helyét illeti, a Városmajori Szabadtéri Színpadnak nagyon jó energiája van, hálás vagyok Bán Teodórának, aki meghívott bennünket ide.
Hogy zajlik az alkotás folyamata, hogyan választ zenéket?
Gy. J.: Nehéz megmondani, hogy mikor sztepp, mikor kortárs, eleinte tudatosan kísérleteztem vele. Ma már tudom, ha érzem, hogy mit akarok, a mozdulat megcsinálja magát. Akkor is ez történik, ha nagyon fáradt vagyok. A Fairplayben benne lesz az elmúlt nyolc évem minden tapasztalata. Ami pedig a zenét illeti, a megalkuvás szóba nem jön, addig keresem a megfelelő zenét, amíg azt nem érzem a válogatás végén, hogy már nincs több zene a Földön. Nagyon erősen kötöm a zenéhez a mozdulatokat. Minden darabomnak megvannak a zeneszerzői, akik inspirálták, például A dán lány zeneszerzője, Alexandre Desplat vagy a Romeo & Juliet zeneszerzője, Abel Korzeniowski.
Ősztől hol és milyen darabokat láthatunk a Coincidance-től?
Gy. J.: Amit biztosan tudok, októbertől a Fairplayt a MOM Kulturális Központban fogjuk táncolni, havi rendszerességgel. Színpadra kerül a Széttáncolt cipellők a Hatszín Teátrum műsorán, de két új bemutatóra is készülünk – Peer Gyntöt táncolunk a Budafoki Dohnányi Zenekarral, és Dido és Aeneas készül a Müpában Pintér Gábor rendezésében, az én koreográfiámmal és az együttes szereplésével.
Dióhéj
Gyulai Júlia édesapja, Gyulai István, a népszerű sportkommentátor a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára volt, így Júlia nyolcéves koráig Londonban és Monte-Carlóban élt. Beszél angolul, franciául és németül. Tizenhat éves volt, amikor édesapja meghalt. 2014-ben modern tánc, 2016-ban koreográfus diplomát szerzett a Táncművészeti Egyetemen. 2015-ben az Ifjú Koreográfusok Fóruma az ő pályázatát ítélte a legjobbnak, díja ötnapos munka volt a Közép- Európa Táncszínház táncművészeivel. A pályázatra beadott darabjának címe Tanulmány a testiségről René Magritte Szeretők című képe alapján volt.