Egy párducpompás könyv 2017. szeptember 18. / D. Magyari Imre Kicsi, de nagyon is súlyos tárgyak Tóth Krisztina tárcanovellái, olyanok, mint az a különös fémtömb, amit a címadó írás szerint Jozsó talált a budai hegyekben, és most viszik a MÉH-be, hátha el tudják adni. A titokzatos valamivel szemben a novellák funkciója teljesen világos: elmondanak, egyszerű, hétköznapi nyelven, puritán, dísztelen stílusban egy-egy történetet, vagy megállítanak, kinagyítanak egyetlen pillanatot, hátha akad, aki elgondolkodik rajtuk. Éltünk megváltoztatásáról nincs szó, csak erről az elgondolkodásról, arról, hogy esetleg érzékenyebbé válunk, ha csak olyan rövid pillanatra is, mint amit épp megmutatnak nekünk. Hogy az elbeszélő nem akárhogy bánik a nyelvvel, hogy nem akármilyen a fantáziája, mintegy véletlenül derül ki olyan rövid részletekből, mint amilyenben az ismeretlen rendeltetésű tárgyat kobaltágyúhoz való izotóptartálynak látja, tele sugárzó anyaggal: „Igen, lehet, hogy egy mindent elsöprő atomvillanás előtt vagyunk tíz perccel, egy világvége utáni, de a megsemmisülés előtti pillanatban…” Sok jele van ennek a városban, amit feltehetően Budapestnek hívnak, a város különböző helyszínein, ahol az elbeszélő rendre megfordul: a közértben, a trolin, a villamoson, a plázában. Magától értetődő, hogy mindenkit a vízbe kéne lőni, ezt mondja a tejpultban álló a lány is a húspultosnak, és az bólogat, de gyanúsak a hollandok is a süteményükkel, Mátraalján, falu szélén lakó öreg nénénk pedig már aktivizálja is magát: a termálfürdőben a felmosófejjel felbuktatja a cigány kislányt, nehogy má’ itt vellneszezzen az anyjával. Feledhetetlenek az önzetlen gonoszság képviselőinek rajzai, Margit nénié vagy a teniszpálya őréé, aki a zuhany alatt víz nélkül maradt, besamponozott hajú, ismerős nőt NEM és NEM engedi be az öltözőbe. Tőle még az elbeszélő is kiakad: „Ott van mindenütt. … Övé az ország, ahol élünk, övé a hatalom.” Ezért mérgezettek a hétköznapjaink, amikben persze kellemes meglepetések is érhetnek bennünket, Tóth Krisztina ezeket is rögzíti. S mindezt iróniával, megértéssel és részvéttel. Hogy nagy író, az számomra leginkább azokból az írásaiból derül ki, amelyekben egy majdnem mozdulatlan pillanatot bont ki, veszi benne észre a rezdülést, olyan elképesztő érzékenységgel, amivel egy normális városban – tegyük fel, van ilyen – sem könnyű élni. Egy nő befesteti a haját. Egy festőnek kiállítás-megnyitója van. Egy fiatal srác kerekesszékben ülő testvérét tolja a plázában. Tóth Krisztina mindent tud. Még azt is, hány lépcső vezet fel a Blahán az aluljáróból a villamosmegállóba. Tóth Krisztina: Párducpompa Magvető Kiadó, 2017 208 oldal / 3299 Ft |