RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2021. december 8., szerda
Mária

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
A digitális technika szabaddá tesz
2021-06. szám / Nagy Klaudia

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) hívta életre a Nemzeti Szalon kiállítássorozatot, hogy időről időre megbízható körképet nyújtson a vizuális művészetek legkülönbözőbb területén szü­le­tett jelentős hazai alkotásokról. Az építészeti, népművészeti, ipar- és tervezőművészeti, valamint
a tavalyi képzőművészeti szalon után ismét a fotográfusokon a sor. A fény képei – II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon 790 alkotáson keresztül mutatja be, hogyan látták a világot, mi foglalkoztatta a fo­tó­mű­vé­szeket az elmúlt 5 évben. A tárlat az újranyitás után szeptember 26-ig látogatható a Műcsarnokban. A kiállítás kurátorával, Haris László Balogh Rudolf-díjas fotóművésszel, Érdemes Művésszel, az MMA rendes tagjával a digitális technika térhódításáról, a műfaji sokszínűség fontosságáról beszélgettünk.

A II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon egyik kurátorának lenni szép, ugyanakkor hatalmas és összetett feladat. Egyből igent mondott a felkérésre?
H. L.: Sokáig gondolkoztam rajta, nem mondtam egyből igent. Megkérdeztem az igazgató urat, Szegő Györgyöt, hogy miért éppen rám gondolt, mikor felkért a szalon kurátorának, hiszen én egy aktív alko­tó­művész vagyok, aki leginkább a saját munkájával foglalkozik. Azt mondta, hogy azért gondolt rám, mert én mindenkivel tudok beszélni. Szíven ütött, hogy manapság ennyire ritka az olyan ember, aki más sze­kér­táborban üldögélő kollégákkal is meg tudja értetni magát, de nekem sikerült.

Ezt bizonyítja az is, hogy ezúttal 208 alkotó fogadta el a meghívást, ami jóval több, mint 5 évvel ezelőtt.
H. L.: Ez nem csak az én munkámnak köszönhető. Az előző szalon óta eltelt öt év, tőlem függetlenül is nagyon sokat változott a Műcsarnok elismertsége és elfogadása a művésztársadalomban. Most többen mondtak igent a meghívásra, mert jelentősen megnőtt a Műcsarnok presztízse.

Milyen szempontok alapján szerveznek meg egy szalon típusú kiállítást?
H. L.: Bán András művészettörténésszel ketten voltunk kurátorok, a munkánk pedig először az alkotók meghívására korlátozódott. Később megvalósult az az elképzelésünk is, hogy a szalon akkor igazi szalon, ha a meghívott művész a saját művét hozza a kiállításra, amit ő az utóbbi öt évben készített legfontosabb munkájának tart. A szalon típusú kiállítás egy művészeti seregszemle, ahol összegyűlnek az alkotók, és bemutatják a szakma és a nagyközönség számára, mivel foglalkoztak az utóbbi időkben.

Fontos tényező, hogy minden korosztály képviselteti magát.
H. L.: A legidősebb kiállító 94 éves, a legfiatalabb pedig a húszas éveinek elején jár. Feltűnő a fiatal korosztály erős jelenléte, munkájuk színvonalának jelentős emelkedése a szalonon. De ez a világ leg­ter­mészetesebb dolga, hogy jönnek a fiatalok, és az idősebb kollégák mellett ők is meg akarják találni a saját helyüket.
hirdetés


Máté Bence természetfotós Csendélet című alkotása egyik személyes kedvencem, ahogy egy víziló sétál a csillagos éjszakában. Az is fontos céljuk volt, hogy olyan műfajok is teret kapjanak, amik eddig nem kaptak elég lehetőséget?
H. L.: A magyar fotográfusok egy része – közöttük komoly művészek is vannak – a természetfotót nem tartja igazán fotóművészetnek, mert úgy gondolják, csak technikai tudást igényel. Az igaz, hogy a ter­mé­szet­fotóban különlegesen fontos a technika, de attól még ugyanúgy lehet művészi a kompozíció, ezért van kiemelt helyen Máté Bence és Zsila Sándor természetfotója. Fontos szándékunk, hogy fel akarunk zárkózni a nemzetközi mezőnyhöz, a Magyarországon élő és dolgozó fotográfusok közül pedig Máté Bencét ismerik a legjobban a világon, például New Yorkban, Tokióban és Dél-Afrikában. Neki mindenképpen ott a helye a szalonban.

A digitális technika előretörésével mindenkinek a zsebében ott lapul egy mobiltelefon, amivel kedvére készíthet képeket. Mennyire veszélyezteti ez a fotográfia presztízsét?
H. L.: Naponta a világon milliószámra készülnek képek mobiltelefonnal, többségük nem művészi munka, de ez nem is baj. Ha sokan elsajátítják egy művészeti ág technikáját, az nem rontja a presztízsét, hanem inkább emeli. Az általános elfogadás szerint a költészet a kultúrában világszerte a legelőkelőbb művészeti ágak közé tartozik, holott technikáját ma a világon szinte mindenki alapfokon műveli, mert csak tudni kell írni, olvasni. Sőt, a népművészet gyöngyszemeiből azt is látjuk, hogy olyanok is produkálnak világszintű költészeti művet, akik valószínűleg írni, olvasni sem tudtak, csak beszélni. A fotográfiánál is ugyanígy van, a telefonokkal mindenki tud fényképet készíteni, ami nem hátráltatja, inkább szabaddá teszi a műfaj előtt az érvényesülést. Rossz elgondolni, hogy a világ számára hány Yehudi Menuhin szintű zseniális hege­dű­művész veszett el csupán azért, mert olyan körülmények között élt, hogy nem tanították meg hegedülni a szülei. Ez a költészetben és a fotográfiában nem fordulhat elő. Mindenki készít képet, aztán kiderül, hogy ki az, aki egy bizonyos színvonal felett tudja művelni a szakmát.

Milyen arányban találhatók digitális és analóg technikával készült művek a kiállításon?
H. L.: Vannak 80-100 évvel ezelőtti kézműves technikával létrehozott művek is, de túlnyomórészt digitális technikával készült képek láthatók. Óvakodnék attól a kijelentéstől, hogy a digitális képek jobb minő­sé­gűek, mivel a minőség technikától független.

Évről évre egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a szalonok. Mit gondol, miért?
H. L.: Valószínűleg azért, mert műfaji sokszínűség jellemzi. Aki érdeklődik a művészeti ág iránt, jelen esetben a fotóművészet iránt, biztos megtalálja a saját ízlésének, a saját elképzeléseinek megfelelő alkotót és képet. Remélem, idén is nagy közönségsikere lesz.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor