RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2023. február 1., szerda
Ignác

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Szimfónia
2022-12. szám / Fáy Miklós

Nem tudom, hogy mindenki észreveszi-e, ha régi, nagy karmesterek televíziós felvételeit néze­geti tévében vagy a számítógépén. Valami furcsa, de nem esik le rögtön a tantusz. Aztán, persze, jön a megvilágosodás: mindenki férfi. Mintha a zenélés, főleg a zenekari muzsikálás valami férfias szórakozás és hivatás volna, akár a sörözés vagy a meccsnézés. Csupa nyakkendős, kardi-
gános úr ül a bécsi vagy berlini próbatermekben, előttük a karmester, ha leinti a zenekart, mindig úgy kezdi a mondatait, hogy: „uraim…”
Valaha (talán most is) szerették azt mondani, hogy a szimfonikus zenekar olyan, mint egy nagy család, az emberek együtt dolgoznak valami közös célért, mindenki kiveszi a részét a munkából, de soha nem az egyéni teljesítmény a fontos, hanem az együttes eredmény, a megszülető zenemű. De hát miféle család az, amelyikben nincsenek nők?
Ennek azért lassan, de biztosan vége van. Amikor a New York-i Filharmonikusok 1962-ben beköltözött új otthonába, a Lincoln Centerbe, még nem volt női öltöző. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt nőtagja a zenekarnak. A Bécsi Filharmonikusok 1997-ig nem is engedte, hogy nők jelentkezzenek a zenekari meghallgatásokra. Hogy mi volt az oka, azt nem részletezték. Talán attól féltek, hogy a hölgytagok megosztják a férfiakat, valaki majd szerelmes lesz beléjük, megindul a vetélkedés, és a férfiak a közös munka helyett inkább a riválist látják egymásban? Nem tudom. Herbert von Karajan ellen akkor lázadt föl a Berlini Filharmónia, amikor a klarinét szólam vezetőjének Sabine Meyert kérte föl. Az, hogy a vezető karmesterünk önimádó, elviseljük. Hogy a múltja finoman szólva is kétes, rendben van. Hogy folyton a régi darabokat ismételgeti, az se baj. De hogy a nyakunkra akar ültetni egy nőt – na, erről szó sem lehet.
hirdetés

Többé-kevésbé a múltról beszélek. Ma már New Yorkban is van női öltöző, hiszen a zenekari tagok számában épp most értek el a fordulathoz: 45 nő játszik együtt 44 férfival. Az ő problémájuk már régen más szinten van, az inkább a baj, hogy fekete és latin művészek kevesen vannak a társadalomban tapasztalható arányokhoz képest. De mivel kitalálták és azóta is alkalmazzák a függöny mögötti próbajátékot, az elbírálók nem tudják, hogy férfi vagy nő, fehér vagy színes muzsikál, így ezen csak újabb igazságtalanságok árán lehetne változtatni. Európában a változás hol lassabb, hol gyorsabb. Bécs még mindig konzervatív, a zenekar tagságának csak 17 százaléka nő. De ami elindult, aligha állítható meg, tényleg egy nagy család lesz a zenekar, tapasztalt idősekkel és nagyratörő fiatalokkal, fiúkkal-lányokkal, mindenki egyért.
Az ember szereti azt hinni, hogy a szimfonikus zenekar, mint valami nagy, művészeti intézmény, híven képviseli a társadalmat, egyszerre modell és példakép, így élünk, és így is kell élnünk. Nyilván nincs teljesen így, ha van is vetélkedés zenekaron belül és zenekarok között, egyelőre még fegyverekhez nem nyúltak. A kérdés az, hogy mi tanulunk tőlük, vagy ők tőlünk. De remélhetőleg az előbbi lehetőséggel élünk.

vissza
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor