Közérzet
A sok sokkja
2025-11. szám / Fáy Miklós
Amit mondok, mindannyiunk mindennapos tapasztalata. Elkezdünk nézni valami filmet a tévében, jön a reklám, arról elkapcsolunk, ha szerencsénk van, és a reklámszünetek nincsenek összehangolva a különböző csatornák között, akkor elkezdünk nézni egy másik filmet. Ott is jön a reklám, vagy emlékszünk még az előző csatorna számára, vagy nem, ha igen, akkor csak két filmet nézünk
párhuzamosan, ha nem, akkor már három fut, közben elfelejtjük, hogy az elsőben hol is tartottunk. Vagy ez ugyanaz a történet, más szereplőkkel? A három filmből szerencsés esetben jelenetek maradnak meg, pedig a rendező biztosan nagy formában gondolkodott, felépített egy történetet két órára, de mi, nézők mindent összezagyválunk.
Figyelemzavaros társaság vagyunk, és legfeljebb arra lehetünk büszkék, hogy még mindig jobban tudunk koncentrálni, mint az utánunk következő nemzedék, amelyiknek már az ötperces, interneten nézhető videó is túl sok, inkább a reeleket nézi, az csak húsz másodperc, egy ötlet, egy poén vagy egy katasztrófa, orra eső emberek, hüvelykujjra csapott kalapács, csipetnyi só az élet nagy szürkeségében.
Van egy jóbarátom, operaénekes, de oratóriumokban nem vállal fellépést, mert azt mondja, nem tud nyugton ülni a színpadon egy órán át, hogy aztán énekeljen egy vagy két percig, és megint vissza kelljen ülnie. Kényelmetlenül érzi magát, fészkelődik, rázza a lábát, érzi, hogy egy idő után már mindenki őt figyeli, nem jó ez senkinek. Kérdezem tőle, hogy operaelőadásokra be szokott-e ülni. Dehogy szokott, igazából a nézőtéren sem tud megülni egy órára, beszorítva érzi magát, nem tudja kinyújtani a lábát, ilyenek. De akkor hogyan várhatod el bárkitől, hogy megnézze a produkciódat, amikor te magad képtelen vagy másokét megnézni? Nem tudja. A színpadon lenni jó, de hogy másnak mi öröme van abban, hogy a színpadon lévőket figyeli, azt elképzelni sem tudja. | hirdetés
 |
|
Itt tartunk. Ez nem valami disztópia, a sötét jövő előrelátása, hanem maga a sötét jelen. Addig-addig menekültünk az unalom elől, míg ide érkeztünk. A metrón mindenki a telefonjába mélyed, hogy az utazás ne legyen halott idő, addig is kapcsolatban tudjon maradni a szeretteivel, vagy végezni tudja a munkáját. De aki kilép a metróból, nem teszi el automatikusan a telefonját, hanem folytatja a párhuzamos tevékenységet, amíg az egyik szerettével beszél, üzenetet küld a másiknak, csak gyorsan megnéz még valamit a YouTube-on, halmozza az élvezeteket, amíg az egészből csak a halmozás marad, és eltűnik az élvezet. Az unokahúgaimmal beszélek filmekről, igen, elmennek még moziba, ha a legújabb dolgokat csak ott tudják megnézni, de észre sem veszik az előnyöket, a megszakítatlanságot és a nagy vásznat, éppúgy tudnák élvezni a filmet a számítógép monitorján is. Talán kicsit jobban is, mert ha elegük van, leállíthatják a történetet, felhívhatják a barátaikat, és megbeszélhetik, hogy hol tartanak. Nem sápadozok és nem sápítozok, csak látom, hogy ők már másképp látják a világot, és végképp másképp látják a művészetet. És kíváncsi vagyok, ki fog ebben az új világban egy ötfelvonásos színdarabot írni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
