Interjú
„Az önelfogadás nem kor kérdése” – Lévay Viktória új szerepben, rendezőként
2025-11. szám
A Játékszín színpadán halk zsongás hallatszik. A takarásban kulacsok, gőzölgő teásbögre, a falon számos színes jelmezterv, és már a díszlet is készül – mintha máris a Naptárlányok világába csöppentünk volna. A színpadon nők nevetnek, vitatkoznak, próbálgatják a karaktereiket. Középen,
a nézőtér felől figyelve Lévay Viktória áll. Nem szerepben, nem kosztümben – hanem rendezőként. A decemberben színre kerülő Naptárlányok nemcsak egy újabb munka, hanem egy új életszakasz kezdete is. Egy bátor lépés a reflektorfény másik oldalára, amely egyszerre szól hivatásról, önkeresésről és női összetartásról.
A közönség eddig elsősorban színésznőként ismerhetett a Játékszín előadásaiból. Milyen érzés most először rendezőként is megmutatkozni ugyanebben a színházban?
L. V.: Nagyszerű érzés rendezőként is bemutatkozni a Játékszínben, hiszen régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy kipróbáljam magam ebben a szerepkörben is. De azért ehhez nagyon sok minden kell. Szerencsés vagyok, hogy ez most megadatik nekem!
Mi motivált arra, hogy ezúttal a reflektorfény másik oldalára állj?
L. V.: Sok minden, de a döntő lökést mások adták. Bank Tamás, a színház igazgatója, valamint Szente Vajk látták meg bennem a lehetőséget. Ők mondták, hogy szerintük alkalmas lennék rendezni is. Fontos volt számomra, hogy érdemesnek és alkalmasnak tartsanak olyan emberek erre a feladatra, akiket nagyra becsülök.
Mennyiben más feladat, felelősség vagy akár kihívás egy darabot rendezni, mint játszani benne?
L. V.: Teljesen más feladat, sokkal komplexebb. Sokkal több mindenre és több mindenkire kell odafigyelni. Színészként csak a magam dolgával kell törődnöm. Egy ideje azonban elkezdtem kívülről is látni a dolgokat. Nem tudtam nem észrevenni, ha valami nem működik a színpadon, vagy ha egy kolléga bizonytalannak tűnt. Azt éreztem, hogy tudnék segíteni.
Rendezőként mennyire tudod „kívülről” látni a színházat, ahol színésznőként otthon vagy?
L. V.: Teljes mértékben. Az a legszebb az egészben, hogy attól, hogy hazai terepen vagyok, biztonságban és támogatva érzem magam. Ez sok erőt ad.
A Naptárlányok igaz történeten alapul. Mi ragadott meg ebben a történetben, amikor először találkoztál vele?
L. V.: Először a filmet láttam, és odavoltam érte. Rajongok az angol miliőért, az angol humorért, az egyszerű, de megindító, igaz élettörténetekért.
A darab középkorú nők bátorságáról és önelfogadásáról szól. Szerinted miért fontos ma erről beszélni – a színház nyelvén?
L. V.: Az önelfogadás komoly kihívást okoz számomra is. Valószínűleg sok nő küzd ezzel a problémával különböző okok miatt, pláne amikor elkezdünk öregedni. Minden olyan dologról jó és érdemes beszélni, mesélni – akár a színpadon, akár más fórumokon –, amikkel a hétköznapjainkban meg kell küzdenünk, és ami sokunkat érint. Jó tudni, hogy lehet ezekről a dolgokról beszélni, hogy mások is küzdenek, és a sikertörténetek mindannyiunkat motiválnak.
Mit gondolsz, miért tud ez a történet ennyire univerzálisan hatni – nőkre és férfiakra egyaránt?
L. V.: Az igaz, megtörtént eseményeken alapuló történetek mindig magukkal ragadják az embereket, és reményt adnak.
A kecskeméti rendezés után most a Játékszín közönsége is láthatja a darabot. Milyen tapasztalatokat, élményeket hozol magaddal az előző változatból, és mi az, amit most másként szeretnél megfogalmazni?
L. V.: A kecskeméti rendezésem volt az első, ezért az az élmény mindig különleges helyet fog betölteni a szívemben. Nagyon szerettem azt az időszakot, azt az előadást, az ottani csapatot! Bár nem voltam maradéktalanul elégedett az akkori teljesítményemmel, de el kellett fogadnom, hogy akkor arra voltam képes. Amit nagyon fontos észrevenni: mennyi szeretetet kaptam abban az időszakban az ottaniaktól, és mennyi támogatást a hozzám közel állóktól. Rengeteget tanultam, amit már nem lehet elvenni tőlem, és rettentő boldog vagyok, hogy most ezt az újonnan megszerzett tudást van lehetőségem kamatoztatni, továbbfejleszteni. Most Csukás Márton és Csukás Barnabás új fordításában, Svraka-Gévai Juli szövegével kiegészítve, Lőkös Ildikó dramaturg segítségével visszük színre a darabot. Azt mondanám, fellazítottuk a szöveget. Közelebb hoztuk a mi közegünkhöz is, a mai, magyar valósághoz. Frissebb, szabadabb lett, mint az előző. Most már bátrabban nyúlok a dolgokhoz. Akkor még kerestem magam ebben az új szerepben, ma már jobban tudom, mire vagyok képes. A darab művészei pedig egytől egyig csodálatosak. Ki ne akarna Peller Annával, Dobó Katával, Bánsági Ildikóval, Falusi Mariann-nal, Szőlőskei Timeával, Tóth Enikővel, Horváth Lilivel, Gáspár Katával, Kerekes Pubival, Varga Ádámmal és Barabás Kiss Zoltánnal együtt dolgozni?
| hirdetés
 |
|
Könnyű megtalálni a „naptárlányok" közti valódi összhangot és bizalmat?
L. V.: A Naptárlányok női közössége csak akkor tud működni, ha a szereplők között valódi bizalom alakul ki. Szerencsés vagyok, mert mindannyiukat régóta ismerem. Egy vagyok közülük. Talán ezért is megy ilyen jól a munka: értjük egymást, nem kell sokat magyarázni. Rendezőként arra törekszem, hogy a színészek biztonságban érezzék magukat, különösen, amikor érzékeny, intim témákról van szó. Ebben a darabban pedig akad ilyen több is, hiszen az első felvonás végén a közönség is részese lesz az elhíresült aktnaptár fotózásnak is.
Hogyan segíted rendezőként a színészeket abban, hogy ilyen személyes, érzékeny témákat hitelesen jelenítsenek meg, és biztonságban érezzék magukat?
L. V.: Igyekszem minden döntésemet megindokolni, minden kérdésükre válaszolni. Fontos, hogy határozottnak és magabiztosnak lássanak – és annak is érezzem magam. Nem hagyhatom cserben őket. Ráadásul már némi gyakorlatot is szereztünk együtt, hiszen készül egy valódi naptár a szereplőkkel, és ezen a frivol fotózáson én is részt vettem. Jó és bizalomerősítő gyakorlat volt ez mindannyiunknak
A darabban sok a humor, de mély emberi pillanatok is vannak. Hogyan találjátok meg az egyensúlyt a nevetés és a meghatottság között?
L. V.: A Naptárlányok különlegessége, hogy a komikum és a dráma szinte észrevétlenül váltakozik benne. Egyik pillanatban még nevetünk, a következőben már könnyezünk. Nem nekünk kell megtalálni az egyensúlyt. Maga a darab úgy van megírva, hogy a humor és a meghatottság kéz a kézben jár. Ez az élet is: néha sírunk, néha nevetünk, és ettől lesz igaz. A próbákon ennek az igazságnak a keresése zajlik. Újra és újra nekifutunk a jeleneteknek, keressük a természetes pillanatot, amikor a nevetés átfordul meghatottságba. Persze, már az első próbák egyiken is a nagy nevetés sírásba csapott át, de ettől jó ez a darab. A produkcióban szereplő csodálatos színésznők fogalmazták meg: ez rólunk szól.
A Játékszín repertoárjában több előadás is a női sorsokra, női hangokra épül – ilyen például a Menopauza vagy A lány a vonaton, amelyben főszerepet játszol. Mit jelent neked, hogy ezek a történetek ilyen hangsúlyosan jelen vannak a színház életében?
L. V.: Nagy örömre szolgál ilyen történeteket mesélni estéről estére, mert hiszek benne, hogy ha csak egy ember úgy megy haza az előadás után, hogy képes – a mi hatásunkra – változtatni az életén, már megérte.
Rendezőként hogyan látod: milyen hatása lehet a színháznak abban, hogy a női történetekről bátrabban, őszintébben beszéljünk?
L. V.: Minden nyilvános lehetőségnek nagy jelentősége van, ha olyan dolgokról beszélhetünk, amik sokunkat foglalkoztatnak. A színház azért különleges hely ebből a szempontból is, mert a drámai hatás eszközeivel gyorsabban és könnyebben eljutunk az emberek szívéhez, a mélyebbre rejtett érzelmekhez is.
Szerinted mitől lesz „élő” és releváns ma egy női történet a színpadon?
L. V.: Az utóbbi időben az az érzésem, hogy lassan el kell fogadnunk: a nagy klasszikus történetek, drámák, színművek fölött eljárt az idő. Bármilyen értékesek is, ha elő akarjuk venni őket, maivá kell őket tennünk – ezzel viszont pont azt vesszük el belőlük, amitől olyan nagyszerűek. Egy előadás attól lesz releváns ma, ha képes megszólítani a közönséget. Ez a mi feladatunk. A Naptárlányok éppen ettől élő: hétköznapi emberekről mesél, akik mernek kilépni a megszokásokból, és ezzel nemcsak maguknak, de másoknak is erőt adnak.
Ha egyetlen gondolatot vihetne tovább a Naptárlányokból a közönség, mi lenne az?
L. V.: Nehéz egyetlen gondolatot kiválasztani, és biztos vagyok benne, mindenki talál majd olyan mondatot az előadás alatt, amit igaznak érez a saját élethelyzetére – pont ettől is olyan csodálatos ez a darab. De az egyik nagy kedvencem Jessie, a nyugdíjas tanárnő szavai, aki a darab egy fontos pontján azt mondja: „A kor legnagyobb veszélye, ha hagyjuk, hogy bekorlátozzon. Nincs szomorúbb, mint hagyni, hogy egyre jelentéktelenebb dolgok töltsék ki az egyre kevesebb időnket!”
Van olyan pillanat az előadásban, amelyik személyesen is nagyon közel áll hozzád?
L. V.: Még nincs. De van egy tippem, melyik lesz az…
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
