PM Online

Török Jolán táncművész-táncpedagógussal, a Nemzeti Táncszínház alapító igazgatójával, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti szaktanácsadójával, a Magyar Táncművészeti Egyetemért Alapítvány kuratóriumának tagjával 80. születésnapja alkalmából beszélgettünk. Arról kérdeztük, hogyan
vált a művészet az élete állandó kísérőjévé, és milyen szerepet tölt be ma a mindennapjaiban.
(Fotó: Cseke Csilla)

T. J.: Sokszor érzem úgy, hogy szerencsés ember vagyok. A művészet nemcsak egy korszak volt az életemben, hanem állandó kísérőm, amely a mai napig meghatározza a mindennapjaimat. A tánc egyszerre a hivatásom és a hobbim. A színpadon töltött évek után ugyan más szerepek vártak rám, de a lélek szárnyalása megmaradt.

Milyen találkozások és élmények voltak azok, amelyek elindították a tánc felé, és meghatározóvá tették az életében?
T. J.: Táncos éveimet a Budapest Táncegyüttesben és a Duna Művészegyüttesben töltöttem, ahol kiváló alkotók koreográfiáiban táncolthattam. Abban az időben még nem létezett hivatásos néptáncos képzés, ezért a szakma vezetői az amatőr együtteseknél figyelték a fiatal tehetségeket. Innen választották ki azokat, akikben meglátták a hivatásos pálya lehetőségét – így kerülhettem én is a színpadra. Meghatározó volt az is, hogy Galambos Tibor, a Budapest Táncegyüttes szólistája vezette az Építők Vadrózsák Táncegyüttest, ahol megismerkedhettem a Molnár-technika alapjaival. Amikor Molnár István felvételiztetett, meg is kérdezte, honnan ismerem az általa megalkotott módszert. Ez a technika, amely a klasszikus és modern balett, valamint a néptánc elemeit ötvözi, azóta is tovább él.

Táncos éveiből mely élményekre emlékszik vissza a legnagyobb örömmel?
T. J.: Sok kiváló koreográfussal dolgozhattam együtt. A repertoár, amelyet magam mögött tudhatok, rendkívül gazdag. A világ számos országába eljutottunk, Koreától Peruig, Norvégiától Szardínia szigetéig. Csodálatos időszak volt, amelyet ma is boldogan idézek fel.

Mikor fogalmazódott meg Önben, hogy lezárja a hivatásos táncos pályát, és mi vezetett ehhez a döntéshez?
T. J.: A táncos élet nem tarthat örökké. Amikor megszülettek gyermekeim, Zsanett és Peti, eljött az idő, hogy szembenézzek a hétköznapok új ritmusával. Nagyon büszke vagyok rájuk, akiknek sikerült olyan példát mutatni, hogy a mai rohanó világban is magabiztosan helytállnak, így Dávid unokám is megnyugtatóan jó nevelésben részesül.

Hogyan folytatódott a pályája a színpadon töltött évek után?
T. J.: Mindig hittem abban, hogy mindent tudni kell abbahagyni, amikor eljön az ideje. Így 1980-ban elbúcsúztam a hivatásos táncos pályától. A művészet azonban nem engedett el. Dr. Körtvélyes Géza, a Magyar Táncművészek Szövetségének főtitkára – akihez filozófiaórákra jártam – felkért, hogy dolgozzak a Szövetségben. A feladat egyszerre volt megtisztelő és félelmetes: vajon megfelelek-e a társulatok vezetőinek, a táncosoknak, a szakma elvárásainak? Azóta hosszú évek teltek el, és ma is köztük vagyok. A kezdeti szorongásból hosszú, bizalmon alapuló kapcsolat lett, amely a szakma szeretetével és támogatásával máig elkísér.

Hogyan született meg a Táncfórum gondolata, és milyen út vezetett a Nemzeti Táncszínház megalapításáig?
T. J.: A Szövetség munkája mellett Galambos Tibor kezdeményezésére megalakult a Táncfórum, amely infrastruktúra nélkül, pusztán szakmai összefogással szervezte a táncegyüttesek előadásait. A célunk az volt, hogy támogatást biztosítsunk új produkciók létrejöttéhez és bemutatásához. Csodálatos, ugyanakkor rendkívül nehéz húsz év volt. Kitartó munkánk eredményeként 2001-ben a kulturális kormányzatban is megérett az elképzelés: a táncművészet megérdemel egy önálló színházat. Így kaptuk meg a Várszínházat, amelyet hatalmas összefogással újítottunk fel. A színpadtechnika, a fénypark, a nézőtér, az öltözők mind-mind új életre keltek. 2001. december 1-jén megnyitottuk a Nemzeti Táncszínházat. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy a táncművészet végre méltó otthonra találjon, ahol a táncművészek valóban otthon érezhetik magukat, hiszen minden értük és róluk szól.

2005-ben megnyitotta kapuit a Müpa. Mit jelentett ez szakmailag és művészileg a Nemzeti Táncszínház számára?
T. J.: Kiss Imre, a Müpa akkori vezérigazgatója felkérésére a Nemzeti Táncszínház is a Müpa rezidens intézményévé vált a Nemzeti Filharmonikusok mellett. A Fesztivál Színház technikai adottságai új távlatokat nyitottak az alkotók és koreográfusok számára: olyan színpadi lehetőségekhez jutottak, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak, itt valóban megvalósíthatták legmerészebb álmaikat. A két játszóhely sajátos hangulatot és egyedi technikai adottságokat kínált, amelyekhez igazodva új művészi lehetőségek nyíltak meg előttük. A Várban működő Refektórium pedig kamarateremként adott lehetőséget fiatal alkotóknak, akik itt bontogathatták koreográfusi szárnyaikat. Büszkeséggel tölt el, hogy számos ma működő társulat megalakulásához hozzájárulhattam. Természetesen az is elengedhetetlen volt, hogy a mindenkori kulturális minisztériummal jó és hiteles kapcsolatot ápoljak. Számos miniszterrel, államtitkárral és minisztériumi munkatárssal dolgozhattam együtt. Egyik miniszter egyszer így fogalmazott: „Joli, azt szeretem magában, hogy úgy harcol a táncművészetért, mint egy anyatigris.” Ennél szebb elismerést aligha kaphattam volna. A Nemzeti Táncszínház Prima Primissima-díjas lett. Külön köszönet illeti az alkotókat, a táncművészeket és a kollégáimat, akiknek munkája nélkül ez az elismerés nem jöhetett volna létre. A díjátadó után az együttesek ünnepi gálaműsort adtak, majd az azt követő fogadáson személyesen is találkozhattak a díj alapítóival. Ekkor mondta az egyik legnagyobb támogatónk: „Azt már sokszor megéltem, hogy a díj odaítélése előtt meghívtak, de azt, hogy utána is – ezt most élem meg először.” Ez a mondat azóta is különös jelentőséggel bír számomra.

Harmincöt éven át vezette a Táncpedagógusok Országos Szövetségét. Ma, visszatekintve, hogyan látja ennek a munkának a hatását és eredményeit?
T. J.: A táncművészet nem létezhet erős alapok nélkül. A Szövetség vezetését 2025-ben adtam át Földi Bélának, Szlávik Gabriellának és az elnökségnek. Nagyon jó érzés látni, hogy az a cél, amelyet ma is képviselek – „a művészeti nevelés művészettel” – mára országos hálózattá vált. Több ezer gyermek, fiatal és felnőtt tölti szabadidejét a tánccal, szervezett, szakmailag megalapozott keretek között. Táncpedagógusaink vezetik a tehetségközpontokat, amelyek révén a Magyar Táncművészeti Egyetem utánpótlásának egy része is biztosított. Ahogyan korábban is említettem, hiszem, hogy mindent tudni kell időben abbahagyni. Húsz év Táncfórum, majd jogutódként tizenegy év Nemzeti Táncszínház után összesen harmincegy év szakmai gazdagságát adtam át igazgatóhelyettes kollégámnak, Ertl Péternek. Természetesen nem tudtam teljesen elszakadni a táncművészet világától. Ma is figyelemmel kísérem az alkotók és táncművészek munkáját, igyekszem segíteni őket abban, hogy elismerésekhez jussanak.