PM Online | Színház

Offenbach klasszikus, szerelmi viszonyokról és hatalomvágyról szóló nagyoperettje, a Kékszakáll egy éve fut nagy sikerrel Budapesti Operettszínházban. Főhőse egy gazdag, hiú és hataloméhes férfi, aki a feleségeit válogatott módszerekkel teszi el láb alól. A vállalati szférába helyezett,
humorral gazdagon fűszerezett adaptációt Székely Kriszta rendezte, a címszerepben váltott szereposztásban Boncsér Gergely és Vadász Zsolt szerepel. A szerep adta kihívásokról, operaszerepekről és a színház szakrális aspektusáról Vadász Zsoltot kérdeztük.

Milyen kihívást jelent számodra a Kékszakáll címszerepe és az Offenbach-zene?
V. Zs.: Nagyon sok klasszikus hőst eljátszottam már, Kékszakáll eddigi pályám egyik legizgalmasabb karaktere. Ritkán adódik egy bonvivánt játszó színész életében olyan lehetőség, amikor egy negatív tulajdonságokkal is rendelkező, összetett, groteszk karaktert kell megformálnia. A Kékszakáll ilyen szerep, s igyekszem a lelkének minden oldalát megmutatni. A figurám rendkívül egoista, önző, mindenkin átgázolni akaró, rosszindulatú, hiú és kissé naiv is. Az egyik legnagyobb kihívás, hogy miként tudom megmutatni, hogy mitől ilyen sérült ez a figura. Mert minden gonoszság és rosszindulat valamilyen lelki sérülésből és torzulásból fakad. Offenbach ritmusos, dallamos zenéje remekül kifejezi azokat a komikus, már-már abszurd helyzeteket, amelyekbe a szereplők kerülnek, ugyanakkor a zenei anyag komoly kihívást is jelent, mert nem a jól ismert bonviván szólamok, sokkal inkább az operában megszokott hangzások jelennek meg.

Székely Kriszta rendező a prózai színház világából érkezett. Hogy jellemeznéd a közös munkát s az ő munkamódszerét?
V. Zs.: Annak ellenére, hogy Kriszta a prózai színház világából érkezett, nagyon jól érzi és érti a zenét. Az első próbán azt kérte tőlünk, hogy játsszunk el a Kékszakállból egy jelenetet úgy, ahogyan azt mi szeretnénk. Miközben mi játszottunk, ő jegyzetelt. Felírta, hogy milyenek a gesztusaink – ezekből, vagyis belőlünk, a mi belső világunkból, gesztusrendszerünkből kívánt dolgozni, vagyis nem külső, számunkra idegen dolgokat erőltetett ránk. Minden játék és szituáció belőlünk fakad, hozzánk hasonlóak lettek a figurák.

Minden szereppel igyekszel maximálisan azonosulni, de bizonyára volt olyan a repertoárodban, amelynek a bőrében már első alkalommal otthonosan mozogtál.
V. Zs.: Bármilyen szerepet is játszom, mindig az újdonság varázsával igyekszem azt átélni és eljátszani, azonban az Offenbach-operettek szerepei a maguk komplexitása miatt mindig rendkívüli izgalommal töltenek el. Ilyen volt a Budapesti Operettszínházban játszott Párizsi élet című operettben Frick cipészlegény szerepe és a Miskolcon, Halasi Imre rendezésében színre vitt Hoffmann meséi című operában Hoffmann.

Na igen, operaszerepeket is rendszeresen énekelsz. Azt mondják, hogy az opera olyan, mint a motorozás: az ember vagy elsőre megszereti, vagy egy életre elkerüli. Neked milyen volt az első „randevúd” az operával?
V. Zs.: Mivel falun nőttem fel, nemigen nyílt lehetőségem eljutni a Magyar Állami Operaházba, de egyszer szerepelt az Ózdi Művelődési Központban a debreceni Csokonai Nemzeti Színház operaelőadása, a Bánk bán. Lenyűgöztek a hallott áriák, már gyerekként szerelmese lettem a műfajnak, olyannyira, hogy a születésnapjaimra rendszerint opera- és operettlemezeket kértem a szüleimtől, rajongtam a kor nagy tenoristáiért. Persze azért popzenét is hallgattam, de nem tettem éles különbséget a műfajok között, igazi mindenevő voltam.