PM Online | Színház

A Miskolci Nemzeti Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös bemutatóra készül. Július 3-án Carlo Goldoni Csetepaté Chioggiában című vígjátékát láthatja először a fővárosi közönség Rusznyák Gábor rendezésében, melyet másnap szintén megnézhet az, aki a premierről lemaradt volna,
vagy csak újraélné a miskolciak előadását. Chioggiában a férfiak többsége a halászatból él. Hónapokat töltenek el a tengeren, míg otthon a nők aggódva várják őket. Ki a férjét, ki a szerelmét, ki a vőlegényét, esetleg a testvérét, s olyan is van, aki meg csak úgy általában várja… a férfiakat. Persze nem minden férfi van a tengeren… s itt bizony elég csak elhinteni a féltékenység apró parazsát, s máris tomboló tűzvésszé válik a szerelem, a szenvedély, a bizonyosság és a bizonytalanság. S a hajó kiköt, és a férfiak partra szállnak... Mélyen emberi figurák és megannyi komikus, „olaszos” élethelyzet Goldoni e méltán sokat játszott darabjában. A bemutató kapcsán a rendezővel, Rusznyák Gáborral beszélgetett a miskolci színház sajtókommunikációs munkatársa, Méder Noémi.
(Fotó: Gálos Mihály Samu)

A Városmajori Szabadtéri Színpadon, velük közös bemutatóként debütál majd a Csetepaté Chioggiában. Kellett valamit másképp csinálni ennek fényében akár díszletileg, akár „szellemiségében” a próbafolyamat alatt? Mit ad hozzá az előadáshoz, hogy Budapesten, ráadásul szabadtéren lesz a bemutató?
R. G.: A dolog tétjét mindenképpen emeli, hisz vidéki színházként minden megmutatkozásunknak külön súlya van. Emellett persze ad némi keretet a városmajori színpad mérete, meg ahogy az ember néha belegondol, hogy ezren nézik majd az előadását…

Carlo Goldoni vígjátéka igazi olasz életérzést kínál. Vagy mégsem? A te olvasatodban az „olaszság” vagy inkább az emberi természet, a körülményekre adott reakciók lesznek hangsúlyosak?
R. G.: Ez a Goldoni-mű is nagy szabadságot kínál. Lehet commedia dell’arte formavilágba helyezni, vagy valóságos hús-vér emberként kezelni az alakokat, értelmezni a benne levő élethelyzeteket. Hozzám ez utóbbi áll közelebb, hisz ebben mozgok otthonosabban. Mondhatjuk, hogy van benne egyfajta olaszos életérzés, hiszen nagyon szélsőséges érzelmeket élnek meg hatalmas vehemenciával a szereplők, amelyek képesek egyik pillanatról a másikra 180 fokos fordulatokat venni, de ez, azt hiszem, a mi létezésünktől sem teljesen idegen. Az érzelmeink, a szenvedélyességünk, ahogy féltékenyek vagyunk, a számtalan képtelen élethelyzet, szerintem mind ismerős a számunkra. Ezeken egyszerre tudunk nevetni, de akár nagyon mélyen meg is tudnak érinteni bennünket.

Rendezője, dramaturgja és díszlettervezője is vagy az előadásnak, már nem először eddigi karriered során. Ez a fajta komplex gondolkodás segíti vagy azért nehezíti is a próbafolyamatot? Hadd lássunk bele egy kicsit a fejedbe, vezess végig a folyamaton!
R. G.: Egyrészt ez egy szegénységi bizonyítvány, nekem magamról, hisz ennyi év alatt igen kevés olyan alkotótársat sikerült találnom vagy magam köré gyűjtenem, akikkel egy nyelvet tudnék beszélni. A színház összművészet, az lenne az egészséges, ha minél több alkotó energia, minél többféle látásmód tudna egy-egy produkcióban egyesülni, egy irányba mutatni. Másrészt viszont az is igaz, hogy nagyon szeretek rajzolni, tervezni, zenét szerezni, szövegeket kitalálni… tehát ha innen nézzük, nekem ez örömöt okoz, hisz így magamban tudok felfedezni, felszabadítani dolgokat. Praktikusan néha megnehezíti ez az életet, hisz van olyan nap, hogy reggel kezdek a műhelyházban, ahol megannyi kérdéssel bombáznak, majd onnan át a próbára, ahol a színészek szintén elárasztanak kérdésekkel, s aztán haza, ott meg a laptop bámul rám kérdőn, de más helyzetben meg épp hogy könnyűvé tesz mindent, hisz egyszerre, akár egy pillanat alatt meg lehet oldani olyan gubacos problémákat, amelyeket normál estben csak hosszas telefonálgatás vagy személyes találkozók után lehetne kezelni.