Interjú
Kiss Anna Gizella: „Fedák Sári tudta, ki ő. Ezt szeretném én is.”
2025-11. szám
A Magyar Színház új bemutatója, A Fedák Sári-ügy, avagy minden jegy elkelt nemcsak a legendás díva életét idézi meg, hanem újra is értelmezi: mit jelent ma nőként, művészként, szabad szellemű emberként létezni. A címszerepet játszó Kiss Anna Gizellával beszélgettünk hivatásról, bátorságról
és arról, hogyan talált otthonra a társulatban.
Mit jelent számodra, hogy most már társulati tag vagy a Magyar Színházban?
K. A. G.: Érzelmileg ez nagyon sokat ad. Sokáig azt gondoltam, nekem a „szabadúszó életmód” való – hogy elmegyek valahova, próbálok, játszom,  megismerek embereket, aztán továbbállok. Ez a fajta szabadság tetszett: semmi kötöttség, semmi felelősség. Aztán amikor az ötödévben elkezdtem komolyabban dolgozni a Magyar Színházban, rájöttem, hogy éppen az ellenkezőjére vágyom. Arra, hogy tartozzak valahová. Ez a hely és ez a közösség valami olyasmit adott, amit korábban nem igazán tapasztaltam: biztonságérzetet. Önbizalmat kaptam, a Magyar Színházban tényleg otthon vagyok.
És miközben társulati tag lettél, szinte azonnal főszerepek találtak meg. Nem kis ugrás ez.
K. A. G.: Abszolút. De ehhez rengeteg szerencse is kell – anyukám, Györgyi Anna mindig mondta, hogy ebben a szakmában a siker legalább hetven százalék szerencse. Nekem most tényleg szerencsém volt. Olyan szerepeket játszhattam, amelyekre nagyon sokan vágynak. Opheliát, Júliát, Csehov Nyináját – nagy női figurák, nagy terhek. Ha sokat gondolkodnék rajta, hogy „jaj, most Shakespeare-t játszom”, biztos összeroppannék a súlya alatt. Ugyanúgy próbálok minden szerepet, mintha csak két jelenetem lenne: alázattal és kíváncsisággal. A túlzott tudatosság gátolna. A színpadon nem lehet félni attól, hogy valaki nagy nevet visel.
Fedák Sári viszont nem irodalmi alak, hanem valós személy. Hogyan közelítettél hozzá?
K. A. G.: Amikor megtudtam, hogy megkapom ezt a szerepet, nagyon megörültem, de közben éreztem: ez most más. A klasszikus drámák után hirtelen egy hús-vér nőt kellett életre keltenem, akinek neve és múltja van. Fedák Sári nemcsak tehetséges színésznő volt, hanem igazi jelenség. Ő volt az első, aki a női szerepeket kirángatta a szoknyás, szemlesütős sablonból. Nadrágot vett, vagány volt, kitalálta önmagát, és mert annak látszani, aki valójában. Ez a fajta öntudat, önazonosság nagyon inspiráló. Sári megmutatta, hogy egy nő lehet bátor, szókimondó és szabad.
A darabban még Kukorica Jancsi szerepébe is belebújsz. Milyen érzés férfit játszani nőként?
K. A. G.: Fantasztikus ajándék. Szerintem minden színésznő kíváncsi rá, milyen energiák szabadulnak fel ilyenkor. A maszkulin erő másféle dinamika, más testtartás, más lélegzet. Sokszor gondolok arra, milyen lenne egész este férfit játszani – nem paródiaként, hanem őszintén, belülről. Talán közelebb kerülne az ember ahhoz, amit amúgy nem ért: hogyan gondolkodik, hogyan érez egy férfi. És közben persze az is ott van bennem, hogy Fedák Sári volt az első nő, aki ilyesmit mert csinálni. Ő nemcsak eljátszott egy férfit, hanem új fejezetet nyitott a női színjátszásban. Én csupán megpróbálom felidézni, amit elkezdett. | hirdetés
 |
|
Mi a személyes üzeneted a nézőknek ebből az előadásból?
K. A. G.: Hogy maradjunk kíváncsiak. Magunkra, egymásra, az életre. Ne veszítsük el a humorunkat, és próbáljunk gyerekek maradni – abban az értelemben, hogy ne szokjunk rá az apátiára. Fedák Sári végig kíváncsi maradt, még a legnehezebb helyzetekben is. Ez szerintem az igazi erő. És persze ott van a színház szeretete. Az, ahogyan ő minden alkalommal újrakezdte. Ezt próbálom én is követni: minden szerep egy újrakezdés.
Ha választhatnál: inkább élnél úgy, mint Fedák – hatalmas hírnévvel és nagy bukással –, vagy egy csendes, kiegyensúlyozott pályát választanál?
K. A. G.: Az életet választanám. Mert lehet, hogy hangzatos dolog a hírnév, de engem a munka érdekel. Az, hogy próbálhatok, játszhatok, felfedezhetek valamit magamban és másokban. Ha ez sikerrel jár, az fantasztikus. Ha nem, akkor is boldog vagyok, mert csinálhatom, amit szeretek.
Fedák 1897-ben a Magyar Színház épületének első előadásán ugyanazon a színpadon állt, ahol most te. Gondolod, hogy van köztetek valami láthatatlan kapcsolat?
K. A. G.: Lehet. Jó érzés belegondolni, hogy majd’ 130 évvel ezelőtt ugyanitt állt valaki, aki hasonló tűzzel hitt abban, amit csinál. De én nem a hírnevét szeretném megismételni, hanem a hozzáállását. Azt a fajta szabadságot, amit képviselt. Engem nem a csillogás érdekel, hanem az, hogy minden este kicsit jobban értsem, mit jelent embernek lenni. Ha ebben akár csak egy pillanatra közel kerülhetek ahhoz, amit ő tudott, már megérte.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
