2018. február 01. / Kovács Emőke / Vörösmarty Színház
Jon Fosse norvég drámaíró Halál Thébában című darabja az Oidipusz-trilógia lenyűgöző kortárs színpadi átirata, amelyet Horváth Csaba rendezésében mutatott be a székesfehérvári Vörösmarty Színház december 15-én. Az Oidipuszt megformáló Kádas Józseffel beszélgettünk igazságkeresésről, sorsszerűségről és az apró gesztusok fontosságáról.
Horváth Csabával régóta dolgoztok együtt, mi az, amivel inspirálni tudjátok egymást ennyi idő után is? Mert látványosan termékeny a közös munkakapcsolatotok.
K. J.: A szakmai kapcsolatunkat kiegészíti egy szoros barátság, a múltunkra és az egymás iránti bizalomra épül mindaz, ami ebből létrejön. Csaba egy olyan külső szem számomra, aki őszintén megmondja, ha rosszul döntöttem, vagy hiteltelenül képviseltem magamat egy adott helyzetben. Hozzátartozik ehhez a szakmához, hogy az embernek rávilágítanak a hibáira, gyengeségeire – én ezt értékelem, mert ebből lehet fejlődni, építkezni. Szenvedélyesen várja el a maximumot. Részemről ennek a befogadása nem dühvel párosul, hanem megpróbálom megkeresni az okát, hogy Csabának mi miatt van hiányérzete, és igyekszem kijavítani. Mindig meg tud lepni. Olyan cilindere van, ami kifogyhatatlan az ötletekből.
A Halál Thébában című előadásban (is) egy jelentős szerepet osztott rád. Ezt nehéz feladatként éled meg?
K. J.: Oidipuszt úgy képzelem, mint egy szobrot. Mindenkinek van egyfajta képe, elképzelése róla. Ezt a szobrot meg kell mozdítani, meg kell tanítani beszélni, élő figurát kell faragni belőle.
Fosse a görög tragédiák mely jellemzőit tartja meg az átiratában? Egyáltalán szükségét érzed-e annak, hogy a görög trilógia gyökeréig visszamenj, abba is kapaszkodj?
K. J.: A Fosse-átirat egy erőteljes, szikár szöveg. Betartva a görög drámák rendszerét, egy mai történet jött létre, az eredetiből kiindulva, viszont mivel egy trilógiát dolgoz fel, sokkal sűrűbb, nincs egyetlen felesleges pillanata sem. A fordító, Domsa Zsófia mondta, hogy ezek a monológok lehetnének dalszövegek is, mert annyira esszenciálisak, gazdagok, könyörtelenek.
Mennyire jelent nehézséget ez a fajta szövegszikárság?
K. J.: Nincsenek írásjelek a drámában, szándékosan, ez talán egyfajta bizalom a színészek felé, de egyértelmű, hogy melyik mondat mit követel meg tőlünk. Engem iszonyatosan fogva tart a szövegkönyv nyelvezete, gondolatisága, az építkezése, nagyon szeretek vele foglalkozni. Csodálatos dolognak tartom, hogy 2500 évvel ezelőtt a görögök már tökéletesen ismerték az emberi természetet, most meg arra kell rájönnünk, hogy azóta semmit nem változott a lényünk, esendők, konokok, gyávák, agresszívek, érzékenyek, szeretetre méltóak vagyunk.
Milyen utat jár be Oidipusz a történet során?
K. J.: Egyszer csak egy nem hívő ember elfogadja és tisztelni kezdi az istenek létezését, a szabályaikat, megküzd a rá szabott feladatokkal, és elviseli a terhet, ami azokkal jár. Egy olyan embert kell megfogalmazni, aki ritka jó tulajdonságokkal rendelkezik, és hamarabb árt magának, mint másoknak. A humánus etikai rendszereket maximálisan tiszteletben tartja, az önös érdekeit a közös érdekekért képes háttérbe szorítani, és nem az a legfontosabb neki, hogy a pozíciója ne sérüljön. A szó legnemesebb értelmében bátor, mert szembe mer nézni a sorsával és önmagával.
Hiszel abban a fajta sorsszerűségben, ami a történetet alakítja?
K. J.: Az istenek időnként a halandók hátára akasztanak egy puttonyt, és hogy mit kezd ezzel az ember, hogyan reagál, mindig körvonalazza, milyen is a személyisége valójában. Itt nemcsak a sorsszerűségről van szó, hanem arról, hogy sarokba szorított helyzetben derül ki, mit miért vállalunk, mennyi felelősséggel, mennyire merünk végigmenni az utunkon, és milyen megoldásokat választunk. Kötelességünk tudni a felsőbb erők létezéséről, és reagálni rájuk.
Mindig gondot fordítasz az apró mozdulatok, gesztusok kidolgozására. Ebben mi vagy ki szokott a segítségedre lenni?
K. J.: Fontos számomra, hogy legyen a testnek is mechanikája, működjön együtt a jelenettel, és áruljon vagy titkoljon el apró jellemvonásokat az adott figuráról, könnyítse vagy nehezítse a szituációt egy-egy jól célzott mozdulat, gesztus. A testbeszédet ugyanúgy fel kell építeni, mint a mondatokat, a jeleneteket. Én imádok alaposan összerakni egy figurát, fogva tart az a gondolat, miből áll össze egy ember.
Miért jelentős az a fajta igazságkeresés, ami Oidipuszt jellemzi?
K. J.: Mert a szélsőséges válsághelyzetben lehet a legtöbbet megfogalmazni valakiről, egy ilyen szituációban tudjuk bebizonyítani, hogy mennyire makacs, konok, igazságkereső, jó uralkodó, és mennyire nem tehet arról, hogy mi az egyéni emberi sorsa, amit rászabtak, de vállalja a következményeit – sok mindent meg lehet fogalmazni, szélsőséges helyzetekbe lehet és kell kerülni. A világ egyik legjobb emberét kell megmutatni az esendőségeivel és sorsával, nyomorúságával együtt.
Horváth Csabával régóta dolgoztok együtt, mi az, amivel inspirálni tudjátok egymást ennyi idő után is? Mert látványosan termékeny a közös munkakapcsolatotok.
K. J.: A szakmai kapcsolatunkat kiegészíti egy szoros barátság, a múltunkra és az egymás iránti bizalomra épül mindaz, ami ebből létrejön. Csaba egy olyan külső szem számomra, aki őszintén megmondja, ha rosszul döntöttem, vagy hiteltelenül képviseltem magamat egy adott helyzetben. Hozzátartozik ehhez a szakmához, hogy az embernek rávilágítanak a hibáira, gyengeségeire – én ezt értékelem, mert ebből lehet fejlődni, építkezni. Szenvedélyesen várja el a maximumot. Részemről ennek a befogadása nem dühvel párosul, hanem megpróbálom megkeresni az okát, hogy Csabának mi miatt van hiányérzete, és igyekszem kijavítani. Mindig meg tud lepni. Olyan cilindere van, ami kifogyhatatlan az ötletekből.
A Halál Thébában című előadásban (is) egy jelentős szerepet osztott rád. Ezt nehéz feladatként éled meg?
K. J.: Oidipuszt úgy képzelem, mint egy szobrot. Mindenkinek van egyfajta képe, elképzelése róla. Ezt a szobrot meg kell mozdítani, meg kell tanítani beszélni, élő figurát kell faragni belőle.
Fosse a görög tragédiák mely jellemzőit tartja meg az átiratában? Egyáltalán szükségét érzed-e annak, hogy a görög trilógia gyökeréig visszamenj, abba is kapaszkodj?
K. J.: A Fosse-átirat egy erőteljes, szikár szöveg. Betartva a görög drámák rendszerét, egy mai történet jött létre, az eredetiből kiindulva, viszont mivel egy trilógiát dolgoz fel, sokkal sűrűbb, nincs egyetlen felesleges pillanata sem. A fordító, Domsa Zsófia mondta, hogy ezek a monológok lehetnének dalszövegek is, mert annyira esszenciálisak, gazdagok, könyörtelenek.
Mennyire jelent nehézséget ez a fajta szövegszikárság?
K. J.: Nincsenek írásjelek a drámában, szándékosan, ez talán egyfajta bizalom a színészek felé, de egyértelmű, hogy melyik mondat mit követel meg tőlünk. Engem iszonyatosan fogva tart a szövegkönyv nyelvezete, gondolatisága, az építkezése, nagyon szeretek vele foglalkozni. Csodálatos dolognak tartom, hogy 2500 évvel ezelőtt a görögök már tökéletesen ismerték az emberi természetet, most meg arra kell rájönnünk, hogy azóta semmit nem változott a lényünk, esendők, konokok, gyávák, agresszívek, érzékenyek, szeretetre méltóak vagyunk.
Milyen utat jár be Oidipusz a történet során?
K. J.: Egyszer csak egy nem hívő ember elfogadja és tisztelni kezdi az istenek létezését, a szabályaikat, megküzd a rá szabott feladatokkal, és elviseli a terhet, ami azokkal jár. Egy olyan embert kell megfogalmazni, aki ritka jó tulajdonságokkal rendelkezik, és hamarabb árt magának, mint másoknak. A humánus etikai rendszereket maximálisan tiszteletben tartja, az önös érdekeit a közös érdekekért képes háttérbe szorítani, és nem az a legfontosabb neki, hogy a pozíciója ne sérüljön. A szó legnemesebb értelmében bátor, mert szembe mer nézni a sorsával és önmagával.
Hiszel abban a fajta sorsszerűségben, ami a történetet alakítja?
K. J.: Az istenek időnként a halandók hátára akasztanak egy puttonyt, és hogy mit kezd ezzel az ember, hogyan reagál, mindig körvonalazza, milyen is a személyisége valójában. Itt nemcsak a sorsszerűségről van szó, hanem arról, hogy sarokba szorított helyzetben derül ki, mit miért vállalunk, mennyi felelősséggel, mennyire merünk végigmenni az utunkon, és milyen megoldásokat választunk. Kötelességünk tudni a felsőbb erők létezéséről, és reagálni rájuk.
Mindig gondot fordítasz az apró mozdulatok, gesztusok kidolgozására. Ebben mi vagy ki szokott a segítségedre lenni?
K. J.: Fontos számomra, hogy legyen a testnek is mechanikája, működjön együtt a jelenettel, és áruljon vagy titkoljon el apró jellemvonásokat az adott figuráról, könnyítse vagy nehezítse a szituációt egy-egy jól célzott mozdulat, gesztus. A testbeszédet ugyanúgy fel kell építeni, mint a mondatokat, a jeleneteket. Én imádok alaposan összerakni egy figurát, fogva tart az a gondolat, miből áll össze egy ember.
Miért jelentős az a fajta igazságkeresés, ami Oidipuszt jellemzi?
K. J.: Mert a szélsőséges válsághelyzetben lehet a legtöbbet megfogalmazni valakiről, egy ilyen szituációban tudjuk bebizonyítani, hogy mennyire makacs, konok, igazságkereső, jó uralkodó, és mennyire nem tehet arról, hogy mi az egyéni emberi sorsa, amit rászabtak, de vállalja a következményeit – sok mindent meg lehet fogalmazni, szélsőséges helyzetekbe lehet és kell kerülni. A világ egyik legjobb emberét kell megmutatni az esendőségeivel és sorsával, nyomorúságával együtt.