2018. február 23. / Kovács Emőke / Vörösmarty Színház
Tasnádi István a Vörösmarty Színház felkérésére írt darabot KARTONPAPA címmel, amelynek ősbemutatója február elején lesz a székesfehérvári teátrumban. A klasszikus drámáról, a valóság és abszurd határáról és a kartonfigura szerepéről beszélgettünk a szerzővel.
Egy korábbi interjúdban nyilatkoztad, hogy a klasszikus drámaírás magányos foglalatosság. Ezt pontosan hogy kell érteni? Így volt-e ez a KARTONPAPA esetében?
T. I.: Többféleképpen dolgozom, a klasszikus értelemben vett drámaírás esetében van egy téma, amit az ember egyedül kibont és megír, a KARTONPAPA is így született. Szoktam úgy is dolgozni, mint például tavaly a Majdnem 20-ban, hogy egy alapötletből az adott társulattal közösen, színészi improvizációk alapján készül el a darab: én viszek jelenetajánlatokat, ők improvizálnak, azt én továbbírom. Így dolgoztam többször a Bárkában és a Krétakörben is, utóbbiak inkább színjátékszövegek, az előbbi pedig klasszikus értelemben vett dráma.
Mennyire tudatos az a keresés, ami témát adhat egy majdani drámaszövegnek?
T. I.: Az író folyamatos keresésben van, ha meglátunk, meghallunk valami olyasmit, ami érdekes és önmagán túlmutat, jelenségértékű, akkor az szolgálhat alapötletként. A KARTONPAPA nem olyan, mint például Büchner Woyzeckje vagy akár a Boldogtalanok, amelyek egy újsághírből indultak ki. Ez egy abszurd alapötlet, ami bevillant, aztán elkezdtem kibontani.
Abszurdnak tűnik, de a valóságban megtörtént a napokban, hogy a thai miniszterelnök egy életnagyságú papírbábut állított az újságírók elé, hogy kérdezzenek tőle, amit csak akarnak.
T. I.: A The Guardianben olvastam, szintén a napokban, hogy egy kislánynak az édesapja kivágta kartonból az elhunyt édesanya mását. Az olvasópróbán megbeszéltük, és akkor még egyértelmű volt mindenkinek, hogy az teljességgel abszurd, ha egy család egy kartonfigurát élő embernek tekint – és tessék, a valóság most mégis produkálja.
Miközben olvastam a darabot, azon gondolkodtam, hogy az embernek hányféle kartonpapája van, olyan tekintetek, amelyeket ő kreál saját magának, és egyáltalán miért van erre szükségünk?
T. I.: Ez egy nagyon gazdag szimbólum, és különböző rétegei vannak, a totemek vagy az istenszimbólumok is lehetnek ilyen kartonpapák, nyilván ebben a darabban nem ezen van a hangsúly, annál maibb és közéletibb. Valójában ez egy mély, archetipikus pszichológiai igénye az embernek, hogy tételezzen egy magánál erősebb, magasabb rendű tekintélyszemélyt, akinek meg kell felelnie. Ebben a darabban meg is jelenítjük ezt a belső elvárást. A családdinamikában egy elvesztett családtag, főleg ha vezéregyéniség volt, ott van a halála után is, és meghatároz cselekedeteket, folyamatokat, a további életet. A KARTONPAPÁ-ban az a különös és abszurd (gondoltam eddig), hogy mindenki valóságos személyként tekint rá, így nemcsak tudat alatt hat az emberekre, hanem a hétköznapi cselekedetek szintjén is.
Lehet ilyet kérdezni: elégedett vagy a végeredménnyel?
T. I.: Azt kell, hogy mondjam, elégedett vagyok, a visszaolvasó próba azt igazolta, hogy működnek a darab fordulatai, folyamatosan mélyül, és nem fogy el. Úgy érzem, ebben a drámában megvan a potenciál, hogy a végére kinyíljon, és ez a családtörténet általánosabb érvénnyel szóljon. Persze végtelenségig lehet dolgozni egy szöveggel, de azt remélem, hogy nem került ki túl korán a kezemből. Bár azóta is jutnak eszembe dolgok. Az olvasópróba után tettem is egy jelenetkiegészítést, mert a színészek kérdéseiből rájöttem, hogy van, ami nem egyértelmű vagy átélhető. Ez egy ősbemutató, ilyenkor a próbafolyamat közben is alakulhat az anyag.
Mennyire nehéz elengedni egy darabot és odaadni egy csapatnak, hogy dolgozzanak vele?
T. I.: Nagyon bízom a fehérvári csapatban, majdnem mindenkivel dolgoztam már korábban együtt, tudom, mennyire kreatívak, ízlésben és gondolkodásban egy húron pendülünk, ezért igencsak reménykedem, hogy itt valami jó dolog fog születni. Amikor Pesten dolgoznak egy darabomon, bármikor be tudok ugrani a próbára, itt azért több idő telik el két próba között, amit én is látok. Ha saját magam rendezem a darabjaimat, vagy a próbafolyamatba bevonnak, a végén nem tud igazán meglepetés érni, ezt egy kicsit sajnálom. Tudom, hogy itt meg fognak lepni, és ez izgalommal tölt el.
Mennyire fontos neked, hogy az aktualitásokra, a mindennapokra reagálj mint író?
T. I.: Fontos, hogy érvényes legyen a darab, de az is lényeges, hogy ne legyen direkt módon aktualizáló. Az utóbbi időben azért is dolgoztam kevesebbet színházban, mert azt éreztem, hogy a politikai utalgatás szinte elvárás lett a kortárs szerző felé. Ez engem nem érdekel. Ha a jelenséget nem elemző módon, mélységében vizsgáljuk, hanem csak felmutatjuk, akkor nem tettünk semmi lényegeset, az a közéleti kabaré. Hiszek benne, hogy a kartonpapa mint szimbólum és az, ami vele történik, ahogy a közösség reagál rá, sokkal mélyebben tud beszélni arról, ami most minket körülvesz, mint a vagdalkozás vagy a kérődzés a mindennapi botrányokon.
Egy korábbi interjúdban nyilatkoztad, hogy a klasszikus drámaírás magányos foglalatosság. Ezt pontosan hogy kell érteni? Így volt-e ez a KARTONPAPA esetében?
T. I.: Többféleképpen dolgozom, a klasszikus értelemben vett drámaírás esetében van egy téma, amit az ember egyedül kibont és megír, a KARTONPAPA is így született. Szoktam úgy is dolgozni, mint például tavaly a Majdnem 20-ban, hogy egy alapötletből az adott társulattal közösen, színészi improvizációk alapján készül el a darab: én viszek jelenetajánlatokat, ők improvizálnak, azt én továbbírom. Így dolgoztam többször a Bárkában és a Krétakörben is, utóbbiak inkább színjátékszövegek, az előbbi pedig klasszikus értelemben vett dráma. Mennyire tudatos az a keresés, ami témát adhat egy majdani drámaszövegnek?
T. I.: Az író folyamatos keresésben van, ha meglátunk, meghallunk valami olyasmit, ami érdekes és önmagán túlmutat, jelenségértékű, akkor az szolgálhat alapötletként. A KARTONPAPA nem olyan, mint például Büchner Woyzeckje vagy akár a Boldogtalanok, amelyek egy újsághírből indultak ki. Ez egy abszurd alapötlet, ami bevillant, aztán elkezdtem kibontani.
Abszurdnak tűnik, de a valóságban megtörtént a napokban, hogy a thai miniszterelnök egy életnagyságú papírbábut állított az újságírók elé, hogy kérdezzenek tőle, amit csak akarnak.
T. I.: A The Guardianben olvastam, szintén a napokban, hogy egy kislánynak az édesapja kivágta kartonból az elhunyt édesanya mását. Az olvasópróbán megbeszéltük, és akkor még egyértelmű volt mindenkinek, hogy az teljességgel abszurd, ha egy család egy kartonfigurát élő embernek tekint – és tessék, a valóság most mégis produkálja.
Miközben olvastam a darabot, azon gondolkodtam, hogy az embernek hányféle kartonpapája van, olyan tekintetek, amelyeket ő kreál saját magának, és egyáltalán miért van erre szükségünk?
T. I.: Ez egy nagyon gazdag szimbólum, és különböző rétegei vannak, a totemek vagy az istenszimbólumok is lehetnek ilyen kartonpapák, nyilván ebben a darabban nem ezen van a hangsúly, annál maibb és közéletibb. Valójában ez egy mély, archetipikus pszichológiai igénye az embernek, hogy tételezzen egy magánál erősebb, magasabb rendű tekintélyszemélyt, akinek meg kell felelnie. Ebben a darabban meg is jelenítjük ezt a belső elvárást. A családdinamikában egy elvesztett családtag, főleg ha vezéregyéniség volt, ott van a halála után is, és meghatároz cselekedeteket, folyamatokat, a további életet. A KARTONPAPÁ-ban az a különös és abszurd (gondoltam eddig), hogy mindenki valóságos személyként tekint rá, így nemcsak tudat alatt hat az emberekre, hanem a hétköznapi cselekedetek szintjén is.
Lehet ilyet kérdezni: elégedett vagy a végeredménnyel?
T. I.: Azt kell, hogy mondjam, elégedett vagyok, a visszaolvasó próba azt igazolta, hogy működnek a darab fordulatai, folyamatosan mélyül, és nem fogy el. Úgy érzem, ebben a drámában megvan a potenciál, hogy a végére kinyíljon, és ez a családtörténet általánosabb érvénnyel szóljon. Persze végtelenségig lehet dolgozni egy szöveggel, de azt remélem, hogy nem került ki túl korán a kezemből. Bár azóta is jutnak eszembe dolgok. Az olvasópróba után tettem is egy jelenetkiegészítést, mert a színészek kérdéseiből rájöttem, hogy van, ami nem egyértelmű vagy átélhető. Ez egy ősbemutató, ilyenkor a próbafolyamat közben is alakulhat az anyag.
Mennyire nehéz elengedni egy darabot és odaadni egy csapatnak, hogy dolgozzanak vele?
T. I.: Nagyon bízom a fehérvári csapatban, majdnem mindenkivel dolgoztam már korábban együtt, tudom, mennyire kreatívak, ízlésben és gondolkodásban egy húron pendülünk, ezért igencsak reménykedem, hogy itt valami jó dolog fog születni. Amikor Pesten dolgoznak egy darabomon, bármikor be tudok ugrani a próbára, itt azért több idő telik el két próba között, amit én is látok. Ha saját magam rendezem a darabjaimat, vagy a próbafolyamatba bevonnak, a végén nem tud igazán meglepetés érni, ezt egy kicsit sajnálom. Tudom, hogy itt meg fognak lepni, és ez izgalommal tölt el.
Mennyire fontos neked, hogy az aktualitásokra, a mindennapokra reagálj mint író?
T. I.: Fontos, hogy érvényes legyen a darab, de az is lényeges, hogy ne legyen direkt módon aktualizáló. Az utóbbi időben azért is dolgoztam kevesebbet színházban, mert azt éreztem, hogy a politikai utalgatás szinte elvárás lett a kortárs szerző felé. Ez engem nem érdekel. Ha a jelenséget nem elemző módon, mélységében vizsgáljuk, hanem csak felmutatjuk, akkor nem tettünk semmi lényegeset, az a közéleti kabaré. Hiszek benne, hogy a kartonpapa mint szimbólum és az, ami vele történik, ahogy a közösség reagál rá, sokkal mélyebben tud beszélni arról, ami most minket körülvesz, mint a vagdalkozás vagy a kérődzés a mindennapi botrányokon.