Offenbach itt és most
2018. február 26. / Jónás Ágnes

Igényes zenei anyag, melódiagazdagság, humoros dalszövegek, sodró lendület, szerelmi há­rom­szög, félreértések sokasága – többek között ezekkel kecsegtet a Székely Kriszta ren­de­zé­sé­ben színre vitt Kékszakáll című Offenbach-operett, mely február 23-án látható első ízben a Budapesti
Operettszínházban Boncsér Gergellyel, Vadász Zsolttal, Bordás Barbarával, Lusine Sahakyannal, Peller Károllyal, Dolhai Attilával, Veréb Tamással, Csuha Lajossal, Kállay Borival, Szacsvay Lászlóval és Kalocsai Zsuzsával a főbb szerepekben. A szerelmi viszonyokról és hatalomvágyról szóló műről, annak ak­tua­li­tá­sá­ról és kihívásairól a Saphirt megformáló Jászai Mari-díjas Dolhai Attilával beszélgettünk.

„Az Operettszínház új bemutatója leporolja a romantikus történetet, és egy mai néző számára is ismerős közegbe helyezi” – lehetett olvasni a Kékszakáll beharangozójában. Pontosan milyen elemekkel kedvez a 21. századi befogadónak a töb­bek között Bartók Béla művéből is ismert történetet felhasználó, ám sokkal vidámabb Offenbach-adaptáció?
D. A.: Az eredetileg lovagok és parasztok között játszódó operettet Székely Kriszta átemelte egy, a mai nézőkhöz közelebb álló korba, az ötvenes-hatvanas évek nagyvállalati miliőjébe, a helyszín pedig éppúgy lehetne Amerika, mint például Magyarország. Az általam megformált Saphir herceg az Arab Emirátusokból érkezik. Kedves, érzékeny, ro­man­ti­kus figura, aki pizzafutárnak adja ki magát, álnevet használ, hogy meghódíthassa szerelmét, a szenátor lányát.

Vagyis Saphir herceg azt akarja, hogy a kiszemelt hölgy ne a va­gyo­náért, hanem önmagáért szeresse.
D. A.:, Így van! A helyzet bonyolódik, hiszen időközben egy másik hölgy is szemet vet Saphirra – a kon­flik­tus tulajdonképpen e szerelmi háromszögből, félreértésekből és lehetetlen szituációk sokaságából adódik. A Kékszakáll egy pezsgő, friss humorú darab, mely arra is keresi a választ, hogy mit jelenthet ma ez a furcsa szerelmi viszonyokról és hatalomvágyról szóló történet. Számomra ez azt mondja, hogy nem szabad a dolgokat nagyon akarni, hiszen ami elrendeltetett, az előbb-utóbb úgyis utoléri az embert.

Ez az operett nem éppen a lassú tempójáról híres.
D. A.: Van egy állandó sodrása, ami egy percre sem engedi leülni a zenét. Rendkívül dallamos, szövegközpontú és gyors, ami azért kihívás, mert a szövegeket szinte hadarni kell, közben pedig törekedni kell az érthetőségre is. Nagyon bízom abban, hogy a darab felújított változata elnyeri az Operettszínház nézőinek tetszését, és akár egy olyan új közönségréteget is vonz, amelyik korábban nem vagy csak elvétve fordult meg a teátrumunkban.

Szacsvay László Érdemes és Kiváló művész alakítja a darabban a Bobéche szenátort. Milyen egy alap­ve­tően prózai színház felől érkező kollégával együtt dolgozni?
D. A.: Nem ez az első alkalom, hogy prózai színészek dolgoznak együtt velünk az Operettszínházban. Mindig izgatottan várom ezeket a találkozásokat. Szacsvay Lászlóval nagyon egy húron pendülünk, és őszintén élvezem a társaságát! Természetes frissességet, vidámságot hoz a társulat életébe, akárcsak Csuha Lajos, aki szintén a szenátor szerepében látható. Tisztelem a munkásságukat, csodálom a bennük rejlő lazaságot, profizmust és magabiztosságot, s igyekszem minél több technikát ellesni tőlük a próbák során.

Az ön neve összeforrt Rómeóval, de számos musicalszerepet tudhat maga mögött – játszott a Jézus Krisztus Szupersztárban, az Elisabethben, a Mozart! című musicalben, hogy csak néhányat említsek. A hazai közönség a műfaj legnagyobbjai között tartja számon. Több mint három éve mégis váltott: a musicalt operettre cserélte. Hogy érzi, most már igazán az öné a műfaj, kellőképpen otthonosan mozog benne?
D. A.: Egyre magabiztosabban érzem magam az operett műfajában, de néha azért hiányzik az a fajta katarzis, amit egy-egy musicalben éreztem. Akárcsak a Készakállban Saphir, én is elhatároztam, hogy nem akarok görcsösen mindent, de ha lesz lehetőségem még az életben, hogy kicsit visszakacsintsak a műfajra, akkor nem fogok nemet mondani.

Több mint két évtizedes pályafutása alatt rájött arra, hogy mitől szerethető ez a hivatás?
D. A.: Már két évtizede?! Te jó Isten! Hátborzongató belegondolni, hogy már ennyi idő eltelt. A pályám elején még munkált bennem a megfelelési kényszer és a vágy, hogy minél többen elfogadjanak és szeressenek. A megfelelési kényszer mára eltűnt, már „csak” magáért a játékért élek. Élvezem, hogy összekacsinthatunk a darabbéli partnerekkel, s hogy megérezzük egymás gondolatait. Jó, hogy cinkosok tudunk lenni. Olyan ez, mint egy terápia vagy egy soha véget nem érő közös önismereti tréning. Az ember – a különböző szerepeknek hála – mindennap megtud magáról valami újat, leáshat a lelke legmélyére. A dalokban és a szövegekben gyakran ráismerek a saját vágyaimra és gondolataimra, és élvezem, hogy estéről estére más karakter bőrébe bújhatok.