2018. február 26. / Jónás Ágnes
Igényes zenei anyag, melódiagazdagság, humoros dalszövegek, sodró lendület, szerelmi háromszög, félreértések sokasága – többek között ezekkel kecsegtet a Székely Kriszta rendezésében színre vitt Kékszakáll című Offenbach-operett, mely február 23-án látható első ízben a Budapesti
Operettszínházban Boncsér Gergellyel, Vadász Zsolttal, Bordás Barbarával, Lusine Sahakyannal, Peller Károllyal, Dolhai Attilával, Veréb Tamással, Csuha Lajossal, Kállay Borival, Szacsvay Lászlóval és Kalocsai Zsuzsával a főbb szerepekben. A szerelmi viszonyokról és hatalomvágyról szóló műről, annak aktualitásáról és kihívásairól a Saphirt megformáló Jászai Mari-díjas Dolhai Attilával beszélgettünk.
„Az Operettszínház új bemutatója leporolja a romantikus történetet, és egy mai néző számára is ismerős közegbe helyezi” – lehetett olvasni a Kékszakáll
beharangozójában. Pontosan milyen elemekkel kedvez a 21. századi befogadónak a többek között Bartók Béla művéből is ismert történetet felhasználó, ám sokkal vidámabb Offenbach-adaptáció?
D. A.: Az eredetileg lovagok és parasztok között játszódó operettet Székely Kriszta átemelte egy, a mai nézőkhöz közelebb álló korba, az ötvenes-hatvanas évek nagyvállalati miliőjébe, a helyszín pedig éppúgy lehetne Amerika, mint például Magyarország. Az általam megformált Saphir herceg az Arab Emirátusokból érkezik. Kedves, érzékeny, romantikus figura, aki pizzafutárnak adja ki magát, álnevet használ, hogy meghódíthassa szerelmét, a szenátor lányát.
Vagyis Saphir herceg azt akarja, hogy a kiszemelt hölgy ne a vagyonáért, hanem önmagáért szeresse.
D. A.:, Így van! A helyzet bonyolódik, hiszen időközben egy másik hölgy is szemet vet Saphirra – a konfliktus tulajdonképpen e szerelmi háromszögből, félreértésekből és lehetetlen szituációk sokaságából adódik. A Kékszakáll egy pezsgő, friss humorú darab, mely arra is keresi a választ, hogy mit jelenthet ma ez a furcsa szerelmi viszonyokról és hatalomvágyról szóló történet. Számomra ez azt mondja, hogy nem szabad a dolgokat nagyon akarni, hiszen ami elrendeltetett, az előbb-utóbb úgyis utoléri az embert.
Ez az operett nem éppen a lassú tempójáról híres.
D. A.: Van egy állandó sodrása, ami egy percre sem engedi leülni a zenét. Rendkívül dallamos, szövegközpontú és gyors, ami azért kihívás, mert a szövegeket szinte hadarni kell, közben pedig törekedni kell az érthetőségre is. Nagyon bízom abban, hogy a darab felújított változata elnyeri az Operettszínház nézőinek tetszését, és akár egy olyan új közönségréteget is vonz, amelyik korábban nem vagy csak elvétve fordult meg a teátrumunkban.
Szacsvay László Érdemes és Kiváló művész alakítja a darabban a Bobéche szenátort. Milyen egy alapvetően prózai színház felől érkező kollégával együtt dolgozni?
D. A.: Nem ez az első alkalom, hogy prózai színészek dolgoznak együtt velünk az Operettszínházban. Mindig izgatottan várom ezeket a találkozásokat. Szacsvay Lászlóval nagyon egy húron pendülünk, és őszintén élvezem a társaságát! Természetes frissességet, vidámságot hoz a társulat életébe, akárcsak Csuha Lajos, aki szintén a szenátor szerepében látható. Tisztelem a munkásságukat, csodálom a bennük rejlő lazaságot, profizmust és magabiztosságot, s igyekszem minél több technikát ellesni tőlük a próbák során.
Az ön neve összeforrt Rómeóval, de számos musicalszerepet tudhat maga mögött – játszott a Jézus Krisztus Szupersztárban, az Elisabethben, a Mozart! című musicalben, hogy csak néhányat említsek. A hazai közönség a műfaj legnagyobbjai között tartja számon. Több mint három éve mégis váltott: a musicalt operettre cserélte. Hogy érzi, most már igazán az öné a műfaj, kellőképpen otthonosan mozog benne?
D. A.: Egyre magabiztosabban érzem magam az operett műfajában, de néha azért hiányzik az a fajta katarzis, amit egy-egy musicalben éreztem. Akárcsak a Készakállban Saphir, én is elhatároztam, hogy nem akarok görcsösen mindent, de ha lesz lehetőségem még az életben, hogy kicsit visszakacsintsak a műfajra, akkor nem fogok nemet mondani.
Több mint két évtizedes pályafutása alatt rájött arra, hogy mitől szerethető ez a hivatás?
D. A.: Már két évtizede?! Te jó Isten! Hátborzongató belegondolni, hogy már ennyi idő eltelt. A pályám elején még munkált bennem a megfelelési kényszer és a vágy, hogy minél többen elfogadjanak és szeressenek. A megfelelési kényszer mára eltűnt, már „csak” magáért a játékért élek. Élvezem, hogy összekacsinthatunk a darabbéli partnerekkel, s hogy megérezzük egymás gondolatait. Jó, hogy cinkosok tudunk lenni. Olyan ez, mint egy terápia vagy egy soha véget nem érő közös önismereti tréning. Az ember – a különböző szerepeknek hála – mindennap megtud magáról valami újat, leáshat a lelke legmélyére. A dalokban és a szövegekben gyakran ráismerek a saját vágyaimra és gondolataimra, és élvezem, hogy estéről estére más karakter bőrébe bújhatok.
Operettszínházban Boncsér Gergellyel, Vadász Zsolttal, Bordás Barbarával, Lusine Sahakyannal, Peller Károllyal, Dolhai Attilával, Veréb Tamással, Csuha Lajossal, Kállay Borival, Szacsvay Lászlóval és Kalocsai Zsuzsával a főbb szerepekben. A szerelmi viszonyokról és hatalomvágyról szóló műről, annak aktualitásáról és kihívásairól a Saphirt megformáló Jászai Mari-díjas Dolhai Attilával beszélgettünk.
„Az Operettszínház új bemutatója leporolja a romantikus történetet, és egy mai néző számára is ismerős közegbe helyezi” – lehetett olvasni a Kékszakáll
beharangozójában. Pontosan milyen elemekkel kedvez a 21. századi befogadónak a többek között Bartók Béla művéből is ismert történetet felhasználó, ám sokkal vidámabb Offenbach-adaptáció?D. A.: Az eredetileg lovagok és parasztok között játszódó operettet Székely Kriszta átemelte egy, a mai nézőkhöz közelebb álló korba, az ötvenes-hatvanas évek nagyvállalati miliőjébe, a helyszín pedig éppúgy lehetne Amerika, mint például Magyarország. Az általam megformált Saphir herceg az Arab Emirátusokból érkezik. Kedves, érzékeny, romantikus figura, aki pizzafutárnak adja ki magát, álnevet használ, hogy meghódíthassa szerelmét, a szenátor lányát.
Vagyis Saphir herceg azt akarja, hogy a kiszemelt hölgy ne a vagyonáért, hanem önmagáért szeresse.
D. A.:, Így van! A helyzet bonyolódik, hiszen időközben egy másik hölgy is szemet vet Saphirra – a konfliktus tulajdonképpen e szerelmi háromszögből, félreértésekből és lehetetlen szituációk sokaságából adódik. A Kékszakáll egy pezsgő, friss humorú darab, mely arra is keresi a választ, hogy mit jelenthet ma ez a furcsa szerelmi viszonyokról és hatalomvágyról szóló történet. Számomra ez azt mondja, hogy nem szabad a dolgokat nagyon akarni, hiszen ami elrendeltetett, az előbb-utóbb úgyis utoléri az embert.
Ez az operett nem éppen a lassú tempójáról híres.
D. A.: Van egy állandó sodrása, ami egy percre sem engedi leülni a zenét. Rendkívül dallamos, szövegközpontú és gyors, ami azért kihívás, mert a szövegeket szinte hadarni kell, közben pedig törekedni kell az érthetőségre is. Nagyon bízom abban, hogy a darab felújított változata elnyeri az Operettszínház nézőinek tetszését, és akár egy olyan új közönségréteget is vonz, amelyik korábban nem vagy csak elvétve fordult meg a teátrumunkban.
Szacsvay László Érdemes és Kiváló művész alakítja a darabban a Bobéche szenátort. Milyen egy alapvetően prózai színház felől érkező kollégával együtt dolgozni?
D. A.: Nem ez az első alkalom, hogy prózai színészek dolgoznak együtt velünk az Operettszínházban. Mindig izgatottan várom ezeket a találkozásokat. Szacsvay Lászlóval nagyon egy húron pendülünk, és őszintén élvezem a társaságát! Természetes frissességet, vidámságot hoz a társulat életébe, akárcsak Csuha Lajos, aki szintén a szenátor szerepében látható. Tisztelem a munkásságukat, csodálom a bennük rejlő lazaságot, profizmust és magabiztosságot, s igyekszem minél több technikát ellesni tőlük a próbák során.
Az ön neve összeforrt Rómeóval, de számos musicalszerepet tudhat maga mögött – játszott a Jézus Krisztus Szupersztárban, az Elisabethben, a Mozart! című musicalben, hogy csak néhányat említsek. A hazai közönség a műfaj legnagyobbjai között tartja számon. Több mint három éve mégis váltott: a musicalt operettre cserélte. Hogy érzi, most már igazán az öné a műfaj, kellőképpen otthonosan mozog benne?
D. A.: Egyre magabiztosabban érzem magam az operett műfajában, de néha azért hiányzik az a fajta katarzis, amit egy-egy musicalben éreztem. Akárcsak a Készakállban Saphir, én is elhatároztam, hogy nem akarok görcsösen mindent, de ha lesz lehetőségem még az életben, hogy kicsit visszakacsintsak a műfajra, akkor nem fogok nemet mondani.
Több mint két évtizedes pályafutása alatt rájött arra, hogy mitől szerethető ez a hivatás?
D. A.: Már két évtizede?! Te jó Isten! Hátborzongató belegondolni, hogy már ennyi idő eltelt. A pályám elején még munkált bennem a megfelelési kényszer és a vágy, hogy minél többen elfogadjanak és szeressenek. A megfelelési kényszer mára eltűnt, már „csak” magáért a játékért élek. Élvezem, hogy összekacsinthatunk a darabbéli partnerekkel, s hogy megérezzük egymás gondolatait. Jó, hogy cinkosok tudunk lenni. Olyan ez, mint egy terápia vagy egy soha véget nem érő közös önismereti tréning. Az ember – a különböző szerepeknek hála – mindennap megtud magáról valami újat, leáshat a lelke legmélyére. A dalokban és a szövegekben gyakran ráismerek a saját vágyaimra és gondolataimra, és élvezem, hogy estéről estére más karakter bőrébe bújhatok.