2018. március 14. / D. Magyari Imre
Zelma Andaxint szed, Zsuzsa Somniumot. Egyikük a húszas, másikuk a negyvenes éveiben jár (kissé bizonytalanul). Egyikük sem tud aludni, hónapokon, éveken át nem. Nem ismerik egymást, nem tudnak egymásról, de az életük furcsa mód összekapcsolódik. Egyszer találkoznak is: Zelma egy baleset után lábadozva sétára indul, és abba a könyvekkel teli kávézóba, az Antikba megy be vizet inni, ahol Zsuzsa áll a pult mögött. Ismerősnek tűnnek egymásnak, még váltanak is pár szót, mindkettőjükben támad egy kis irigység a másik elképzelt élete iránt. Nem irigylésre méltó pedig egyiküké sem.
A regényben felváltva halljuk Zelma és Zsuzsa szólamát, találkozásuk napján végiggondolják az életüket. Az emlékezések szalagjai úgy kacskaringóznak egymás mellett, mint egy kettős spirál. Egyikük sem érzi jól magát a bőrében, nagyon nem; noha látszólag egyiküknek sincs erre komoly oka, főleg Zsuzsának, akiknek a férje gazdag – egyre gazdagabb – vállalkozó, házat is vettek Horváth Misitől, három szint, garázs, terasz, tetőtér, nem is a felső középosztályba, hanem a jómódúak kiváltságos és nem túl széles rétegébe tartoznak – a regény számos erénye közül az egyik, hogy betekintést enged ennek a közegnek a mindennapjaiba. A boldogtalanságot Zelma bírja rosszabbul, iszik, füvezik, szexuális ámokfutásba kezd, a barátnője egyszer két pasi mellől rángatja ki, és viszi el pszichiáterhez, akinél Zelma leginkább csak hallgat.
Mindkét nő rendkívül érzékeny. A műben szinte végig szól valamilyen zene, Chopin, Bach, Szkrjabin (Richterrel!), Zsuzsa sokadszor olvassa az Utas és holdvilágot. És van egy titokzatos mesekönyv, amit mindketten emlegetnek. Zsuzsa férjének egyszerű, dől a lé, ez a lényeg, minden oké. A nők úgy érzik, más, valódi életet kéne élni, egyáltalán, élni kéne még. Szeifert Natália nem gonosz szerző, ad hőseinek egy-egy halvány esélyt. És így az olvasó is bizakodhat (és felébredhet). Jó könyv, sok jó mondattal.
Szeifert Natália: Az altató szerekről
Kalligram, 2017
272 oldal / 3500 Ft
A regényben felváltva halljuk Zelma és Zsuzsa szólamát, találkozásuk napján végiggondolják az életüket. Az emlékezések szalagjai úgy kacskaringóznak egymás mellett, mint egy kettős spirál. Egyikük sem érzi jól magát a bőrében, nagyon nem; noha látszólag egyiküknek sincs erre komoly oka, főleg Zsuzsának, akiknek a férje gazdag – egyre gazdagabb – vállalkozó, házat is vettek Horváth Misitől, három szint, garázs, terasz, tetőtér, nem is a felső középosztályba, hanem a jómódúak kiváltságos és nem túl széles rétegébe tartoznak – a regény számos erénye közül az egyik, hogy betekintést enged ennek a közegnek a mindennapjaiba. A boldogtalanságot Zelma bírja rosszabbul, iszik, füvezik, szexuális ámokfutásba kezd, a barátnője egyszer két pasi mellől rángatja ki, és viszi el pszichiáterhez, akinél Zelma leginkább csak hallgat.
Mindkét nő rendkívül érzékeny. A műben szinte végig szól valamilyen zene, Chopin, Bach, Szkrjabin (Richterrel!), Zsuzsa sokadszor olvassa az Utas és holdvilágot. És van egy titokzatos mesekönyv, amit mindketten emlegetnek. Zsuzsa férjének egyszerű, dől a lé, ez a lényeg, minden oké. A nők úgy érzik, más, valódi életet kéne élni, egyáltalán, élni kéne még. Szeifert Natália nem gonosz szerző, ad hőseinek egy-egy halvány esélyt. És így az olvasó is bizakodhat (és felébredhet). Jó könyv, sok jó mondattal.
Szeifert Natália: Az altató szerekről
Kalligram, 2017
272 oldal / 3500 Ft