2018. május 11. / Pavlovics Ágota
Magyarország első magán tánctársulata, az ExperiDance május 6-án tekintélyes előadásszámhoz érkezik. A Fergeteges – Sissi legendája című produkciójuk 200. előadását jubileumi gálaelőadással ünneplik. Az indulása óta folyamatosan fejlődő és sikert sikerre halmozó csapat ügyvezető
igazgatója és társalapító-tulajdonosa Vona Tibor, akit az ExperiDance indulásától napjainkig tartó, meredeken felfelé ívelő útról, valamint további terveikről faggattunk.
A 2000-es évek elején a városszerte ismert és óriási sikerrel működtetett hirdetési lapcsalád elveszítette egyik oszlopát, mert az üzletemberként ismert Vona Tibor a külső szemlélő számára váratlanul táncegyüttes alapításába fogott. Miért?
V. T.: A történetben fontos volt a csillagok együttállása. Egész életemben szerettem a táncot, öt évig jártam a balettintézet előkészítőjébe, a feleségem – akivel immár 28 éve élünk együtt – táncos. Sikeres üzletemberként is elkötelezett művészetrajongó voltam, így az elsők között láttam a Román Sándor rendezte Ezeregyév meséi című produkciót, ami maga volt a csoda. Kíváncsi lettem, ki készítette, ekkor ismerkedtünk meg egymással. Sándor egyedülálló táncstílusát látva nem volt nehéz felismernem, hogy a modern magyar tánckultúra az értékteremtésre és az üzleti sikerre is lehetőséget kínál. Ráadásul a tánc mint műfaj felfelé tartott világszerte. Ezért 2000-ben producerként Sándor és a szolnoki Szigligeti Tánctársulat mellé álltam. Amint elkezdtünk együtt dolgozni, egyre világosabbá vált számomra, hogy minden művész mellé kell egy producer. A művész dolga, hogy megvalósítsa és tökéletesre csiszolja álmát, a produceré, hogy biztosítsa a működés feltételeit. Tervem megvalósulását segítette, hogy valódi alapokon nyugvó piaci rést láttam. Aztán amikor egyre épültek és nyíltak a művészetek bázisai – a Nemzeti Táncszínház, a Nemzeti Színház, a Müpa –, alkotóközösségek is alakulhattak, ahogy az ExperiDance is, melyek ezen új helyszíneket is megtölthették produkcióikkal. Meggyőződésem, hogy ezt öt évvel később már nem lehetett volna megcsinálni, ahogy a tapasztalat mutatja, azok, akik úgy gondolták, lemásolhatják azt, amit az ExperiDance csinál, csupán a Dance szó elé egy más előszót téve, sorra kudarcot vallottak. Azért történik ez, mert a mutatvány rendkívül összetett, a közönség pedig egyre igényesebb.
A művészetszeretet és a kereskedelmi véna megvolt, de honnan tudta, milyen úton kell járnia, kire, mire támaszkodhatott?
V. T.: A lapcsaládom kapcsolati tőkéje és az ott tanultak jó indulási alapot adtak. A Budapesti Piac hetilapnál a csúcsévünkben, 2000-ben 3 milliárdos forgalmat bonyolítottunk 4800 hirdetővel. Közülük kerültek ki az ExperiDance első szponzorai is. Azért támogatott minket az a 20-30 cég akkoriban, mert hitelesnek tartottak. Nem láttam magam előtt követendő példát, mert a megjelenésünknek nem voltak előzményei. Mindig csak a következő lépcsőt építettük, ösztönös meggyőződésen alapult a kitartásunk. Nálunk kilenc évig nem hangzott el az a szó, hogy osztalék. Évekig hallottam a régi kollégáimtól: játszd ki magad, és gyere haza, de ez persze eszembe sem jutott. Hogy én félbe hagyjak valamit, SOHA! A látvány- és táncszínház rettenetesen drága műfaj. Például 2001-ben, amikor 30 darab robotlámpára volt szükségünk, meg is vásároltuk darabonként másfél millió forintért. Amit lehetett, visszaforgattunk. Ennek köszönhető, hogy van hosszú távú üzemeltetési megállapodásunk a RaM-ra, saját eszközparkunk az utaztatásra. Mi vagyunk az egyetlen tánctársulat, amely a rendszerváltás után fajsúlyos direkt állami támogatás nélkül működik, és közel két évtizede teszi ezt. Mi a nézőktől két olyan dolgot kérünk, amiből mindig kevés van, két óra szabadidőt és pénzt, vagyis a jegy árát. Mások szabadidejével és pénzével nem kísérletezünk, nagy a felelősségünk. Ennyi munkát, ha az ember nem szereti, nem elhivatott, nem lehet csinálni, én sem egzisztenciális kényszerből csinálom. Nekem az ExperiDance a negyedik gyerekem, vigyázok rá, sokat foglalkozom vele, immár 18 éve.
Az ExperiDance társulat és táncakadémiája, a Hungarian Talent’s House immár az Alpár Ignác tervezte egykori Láng gépgyár ipari műemlék épületében dolgozik. A nyerstégla borítású homlokzat gyönyörű, ráadásul a kort jellemző rózsabokrok sem maradtak ki a tervezésnél, származásuk azonban egészen egyedülálló.
V. T.: A rózsakert ötlete, egyben az udvar különlegessége, az én ötletem volt, ez az én lelkem. A csapatunk tagjai vidéki fiatalok, a rózsabokrokat mindenki a saját városából vagy falujából hozta. Engem is nagyon szép gyerekkori emlékek kötnek a nagyszüleim házához, ami már nincs a családunk tulajdonában, de hoztam onnan egy kis rózsatövet, ami felidézi bennem mindazt, amit náluk tanultam, a becsület, a tisztesség, az értékek, a munka fogalmait, a gyökereimet.
Bizonyára nem könnyű a tempót tartani önnel, nyilván soha nem áll meg, maradéktalanul nem elégedett, folyton keresi az új lehetőségeket.
V. T.: Megállás nélkül keresem az új célokat, és nem azt mondom, hogy irány előre, hanem, hogy gyerünk utánam. Én struktúrákat álmodok, és persze az is fontos, hogy meg lehessen valósítani őket. Sokan szeretnének így működni, ahogy mi, akik értékteremtéssel foglalkozunk, nem más értékeinek kritizálásával. Jó helyen teszünk jót. Igaz, ez rengeteg idő, mert mi nemcsak a munkaidőnket, hanem a szabadidőnket is itt töltjük. Ez az ExperiDance életérzés. Ami pedig az aktuális terveinket illeti, most írtunk alá egy három évre szóló keretszerződést, melynek értelmében Franciaországban és a környező régiókban évi 50 előadást fogunk táncolni, vagyis a szó minden értelmében kint vagyunk a világot jelentő deszkákon. A másik nagy tervünk saját játszóhelyet teremteni az alkotásainknak, mert a bérlés évtizedekben mérve már nem térül meg. Bízom benne, hogy ez is sikerülni fog, régen vallom, hogy a magyar, ha összekapaszkodik, világszínvonalú teljesítményekre képes.
igazgatója és társalapító-tulajdonosa Vona Tibor, akit az ExperiDance indulásától napjainkig tartó, meredeken felfelé ívelő útról, valamint további terveikről faggattunk.
A 2000-es évek elején a városszerte ismert és óriási sikerrel működtetett hirdetési lapcsalád elveszítette egyik oszlopát, mert az üzletemberként ismert Vona Tibor a külső szemlélő számára váratlanul táncegyüttes alapításába fogott. Miért?
V. T.: A történetben fontos volt a csillagok együttállása. Egész életemben szerettem a táncot, öt évig jártam a balettintézet előkészítőjébe, a feleségem – akivel immár 28 éve élünk együtt – táncos. Sikeres üzletemberként is elkötelezett művészetrajongó voltam, így az elsők között láttam a Román Sándor rendezte Ezeregyév meséi című produkciót, ami maga volt a csoda. Kíváncsi lettem, ki készítette, ekkor ismerkedtünk meg egymással. Sándor egyedülálló táncstílusát látva nem volt nehéz felismernem, hogy a modern magyar tánckultúra az értékteremtésre és az üzleti sikerre is lehetőséget kínál. Ráadásul a tánc mint műfaj felfelé tartott világszerte. Ezért 2000-ben producerként Sándor és a szolnoki Szigligeti Tánctársulat mellé álltam. Amint elkezdtünk együtt dolgozni, egyre világosabbá vált számomra, hogy minden művész mellé kell egy producer. A művész dolga, hogy megvalósítsa és tökéletesre csiszolja álmát, a produceré, hogy biztosítsa a működés feltételeit. Tervem megvalósulását segítette, hogy valódi alapokon nyugvó piaci rést láttam. Aztán amikor egyre épültek és nyíltak a művészetek bázisai – a Nemzeti Táncszínház, a Nemzeti Színház, a Müpa –, alkotóközösségek is alakulhattak, ahogy az ExperiDance is, melyek ezen új helyszíneket is megtölthették produkcióikkal. Meggyőződésem, hogy ezt öt évvel később már nem lehetett volna megcsinálni, ahogy a tapasztalat mutatja, azok, akik úgy gondolták, lemásolhatják azt, amit az ExperiDance csinál, csupán a Dance szó elé egy más előszót téve, sorra kudarcot vallottak. Azért történik ez, mert a mutatvány rendkívül összetett, a közönség pedig egyre igényesebb.
A művészetszeretet és a kereskedelmi véna megvolt, de honnan tudta, milyen úton kell járnia, kire, mire támaszkodhatott?
V. T.: A lapcsaládom kapcsolati tőkéje és az ott tanultak jó indulási alapot adtak. A Budapesti Piac hetilapnál a csúcsévünkben, 2000-ben 3 milliárdos forgalmat bonyolítottunk 4800 hirdetővel. Közülük kerültek ki az ExperiDance első szponzorai is. Azért támogatott minket az a 20-30 cég akkoriban, mert hitelesnek tartottak. Nem láttam magam előtt követendő példát, mert a megjelenésünknek nem voltak előzményei. Mindig csak a következő lépcsőt építettük, ösztönös meggyőződésen alapult a kitartásunk. Nálunk kilenc évig nem hangzott el az a szó, hogy osztalék. Évekig hallottam a régi kollégáimtól: játszd ki magad, és gyere haza, de ez persze eszembe sem jutott. Hogy én félbe hagyjak valamit, SOHA! A látvány- és táncszínház rettenetesen drága műfaj. Például 2001-ben, amikor 30 darab robotlámpára volt szükségünk, meg is vásároltuk darabonként másfél millió forintért. Amit lehetett, visszaforgattunk. Ennek köszönhető, hogy van hosszú távú üzemeltetési megállapodásunk a RaM-ra, saját eszközparkunk az utaztatásra. Mi vagyunk az egyetlen tánctársulat, amely a rendszerváltás után fajsúlyos direkt állami támogatás nélkül működik, és közel két évtizede teszi ezt. Mi a nézőktől két olyan dolgot kérünk, amiből mindig kevés van, két óra szabadidőt és pénzt, vagyis a jegy árát. Mások szabadidejével és pénzével nem kísérletezünk, nagy a felelősségünk. Ennyi munkát, ha az ember nem szereti, nem elhivatott, nem lehet csinálni, én sem egzisztenciális kényszerből csinálom. Nekem az ExperiDance a negyedik gyerekem, vigyázok rá, sokat foglalkozom vele, immár 18 éve.
Az ExperiDance társulat és táncakadémiája, a Hungarian Talent’s House immár az Alpár Ignác tervezte egykori Láng gépgyár ipari műemlék épületében dolgozik. A nyerstégla borítású homlokzat gyönyörű, ráadásul a kort jellemző rózsabokrok sem maradtak ki a tervezésnél, származásuk azonban egészen egyedülálló.
V. T.: A rózsakert ötlete, egyben az udvar különlegessége, az én ötletem volt, ez az én lelkem. A csapatunk tagjai vidéki fiatalok, a rózsabokrokat mindenki a saját városából vagy falujából hozta. Engem is nagyon szép gyerekkori emlékek kötnek a nagyszüleim házához, ami már nincs a családunk tulajdonában, de hoztam onnan egy kis rózsatövet, ami felidézi bennem mindazt, amit náluk tanultam, a becsület, a tisztesség, az értékek, a munka fogalmait, a gyökereimet.
Bizonyára nem könnyű a tempót tartani önnel, nyilván soha nem áll meg, maradéktalanul nem elégedett, folyton keresi az új lehetőségeket.
V. T.: Megállás nélkül keresem az új célokat, és nem azt mondom, hogy irány előre, hanem, hogy gyerünk utánam. Én struktúrákat álmodok, és persze az is fontos, hogy meg lehessen valósítani őket. Sokan szeretnének így működni, ahogy mi, akik értékteremtéssel foglalkozunk, nem más értékeinek kritizálásával. Jó helyen teszünk jót. Igaz, ez rengeteg idő, mert mi nemcsak a munkaidőnket, hanem a szabadidőnket is itt töltjük. Ez az ExperiDance életérzés. Ami pedig az aktuális terveinket illeti, most írtunk alá egy három évre szóló keretszerződést, melynek értelmében Franciaországban és a környező régiókban évi 50 előadást fogunk táncolni, vagyis a szó minden értelmében kint vagyunk a világot jelentő deszkákon. A másik nagy tervünk saját játszóhelyet teremteni az alkotásainknak, mert a bérlés évtizedekben mérve már nem térül meg. Bízom benne, hogy ez is sikerülni fog, régen vallom, hogy a magyar, ha összekapaszkodik, világszínvonalú teljesítményekre képes.