2018. augusztus 24. / Jónás Ágnes
A harmincöt éves jubileumát ünneplő István, a király című rockoperát idén az ország első számú zenész színháza, a Budapesti Operettszínház mutatja be Székely Kriszta rendezésében Baján, a Petőfi Szigeten augusztus 24-én, 25-én és 26-án. A produkció a jövő évadban az Operettszínházba
is beköltözik. Aki ismeri Székely Kriszta munkáit, tudja, hogy mindig igyekszik újszerű nézőponttal előállni – ezúttal a politikai-történelmi réteg alatti mikrovilágot, a királyi családot, annak viszonyrendszereit és konfliktusait veszi górcső alá.
Szörényi-Bródy rockoperája az elmúlt három és fél évtizedben számos verzióban látható volt. Hogy lehet az István, a királyt a mai kornak, az aktuális trendeknek megfelelően felfrissíteni? Milyen a te rendezői nézőpontod?
Sz. K.: A szerzőpáros rockoperája a magyar kultúra fontos része, amely bevésődött a mindannyiunk emlékezetébe, minden korban, minden generáció számára aktuális. Szeretném a családot a középpontba állítani, az elhunyt családfő – jelen esetben Géza fejedelem – után keletkező viszály érdekel, ugyanis ez olyan téma, amelyhez mindenki tud kapcsolódási pontokat találni a saját életéből. Igyekszem teljes mértékben lefejteni majd a történelmi miliőt. A bajai produkció egy nagyszabású nyári kaland lesz, a Petőfi Sziget színpada számos olyan extra elem beillesztésére ad lehetőséget, amely kőszínházban elképzelhetetlen, éppen ezért óriási kihívás úgy színpadra állítani ezt a darabot, hogy mindkét változattal maximálisan elégedett legyen a közönség és én is. István egy fiatal srác, akit a történet elején számos külső hatás ér, erősen anyja útmutatásai és befolyása alatt áll, nagy rajta a politikai és a külföldről érkező nyomás, sebezhető, manipulált fiú, aki szerencsére a történet előrehaladtával képes lesz önálló döntéseket hozni, és felismeri, hogy körülötte semmi nem csak fekete és fehér.
Milyen megszívlelendő intelmet, üzenetet találtál benne?
Sz. K.: Ez a darab számomra a rend(ezettség) és az ösztönösség oppozíciójáról is szól, s felhívja a figyelmet arra, hogy bizonyos esetekben a hatalom, a vezető szerep személyiségtorzuláshoz vezethet.
Nóra – karácsony Helmeréknél, A kaukázusi krétakör, Harper Regan – csak néhány azon előadások közül, melyeket a Katona József Színház színpadára állítottál. Az Operettszínházban rendezőként egy éve egy kortárs kamaraoperával, idén februárban a nagyszínpadon a Kékszakáll című Offenbach-operettel debütáltál. Két, egymástól látszólag távoli világban mozogsz mostanában.
Sz. K.: Kívülről valóban egzotikusnak tűnhet mindez, de szerintem a két intézmény között csupán műfajbeli különbségek vannak. A Kékszakáll egy újfajta kihívást jelentett számomra, s egy olyan produkció lett a végeredmény, amivel önazonosnak érzem magam.
Köztudott rólad, hogy balett-táncosnak készültél. Mikor vált világossá számodra, hogy nem ez lesz életed hivatása?
Sz. K.: Már balett-táncosként is kísérleteztem koreografálással, tehát valami már akkor elkezdődött, aztán szépen fokozatosan vált világossá számomra, hogy a balett nem igazán passzol a személyiségemhez. Gyönyörű hivatás ez annak, aki kész arra, hogy elszántan és némán gyakoroljon egy életen át. Én erre nem voltam képes, az egész lepattogzott rólam, mint egy kígyóbőr, az alkotási, rendezői, önkifejezési vágy pedig tovább gyűrűzött. Szeretem magam műfajilag is kihívások elé állítani. Minden rendezésemnél valami olyasmivel állítom magam szembe, amihez nem értek. Rengeteg félelemmel vágtam neki például a Kékszakállnak is, ami életem első nagyoperett-rendezése. Úgy élek, mint egy sportoló: folyton trenírozom magam az akadályok leküzdésére. Az újszerű nézőpont, a mához közelítés nagyon erős motívuma a rendezéseimnek, és fontosnak tartom, hogy össze tudjam foglalni magamnak legfeljebb három mondatban, hogy miről szól az általam színpadra állítani kívánt előadás, hiszen magam is csak olyan előadásokra ülök be szívesen, amelyekről tudom, hogy merre kívánnak elvezetni.
Szigorú rendezőnek tartod magad?
Sz. K.: Egy pedagógus is akkor jó szerintem, ha a diákja nem azért készül az órájára, mert fél, hogy egyest kap, hanem mert olyan közeg veszi körül, amelyben önmagát fontosnak tarthatja. Rendezőként én is erre törekszem a közös munka során. A „demokrácia” szünetel nálam, amikor egy előadással befordulunk a célegyenesbe, de úgy vettem észre, hogy ez inkább biztonságot ad a színészeknek.
is beköltözik. Aki ismeri Székely Kriszta munkáit, tudja, hogy mindig igyekszik újszerű nézőponttal előállni – ezúttal a politikai-történelmi réteg alatti mikrovilágot, a királyi családot, annak viszonyrendszereit és konfliktusait veszi górcső alá.
Szörényi-Bródy rockoperája az elmúlt három és fél évtizedben számos verzióban látható volt. Hogy lehet az István, a királyt a mai kornak, az aktuális trendeknek megfelelően felfrissíteni? Milyen a te rendezői nézőpontod?
Sz. K.: A szerzőpáros rockoperája a magyar kultúra fontos része, amely bevésődött a mindannyiunk emlékezetébe, minden korban, minden generáció számára aktuális. Szeretném a családot a középpontba állítani, az elhunyt családfő – jelen esetben Géza fejedelem – után keletkező viszály érdekel, ugyanis ez olyan téma, amelyhez mindenki tud kapcsolódási pontokat találni a saját életéből. Igyekszem teljes mértékben lefejteni majd a történelmi miliőt. A bajai produkció egy nagyszabású nyári kaland lesz, a Petőfi Sziget színpada számos olyan extra elem beillesztésére ad lehetőséget, amely kőszínházban elképzelhetetlen, éppen ezért óriási kihívás úgy színpadra állítani ezt a darabot, hogy mindkét változattal maximálisan elégedett legyen a közönség és én is. István egy fiatal srác, akit a történet elején számos külső hatás ér, erősen anyja útmutatásai és befolyása alatt áll, nagy rajta a politikai és a külföldről érkező nyomás, sebezhető, manipulált fiú, aki szerencsére a történet előrehaladtával képes lesz önálló döntéseket hozni, és felismeri, hogy körülötte semmi nem csak fekete és fehér.
Milyen megszívlelendő intelmet, üzenetet találtál benne?
Sz. K.: Ez a darab számomra a rend(ezettség) és az ösztönösség oppozíciójáról is szól, s felhívja a figyelmet arra, hogy bizonyos esetekben a hatalom, a vezető szerep személyiségtorzuláshoz vezethet.
Nóra – karácsony Helmeréknél, A kaukázusi krétakör, Harper Regan – csak néhány azon előadások közül, melyeket a Katona József Színház színpadára állítottál. Az Operettszínházban rendezőként egy éve egy kortárs kamaraoperával, idén februárban a nagyszínpadon a Kékszakáll című Offenbach-operettel debütáltál. Két, egymástól látszólag távoli világban mozogsz mostanában.
Sz. K.: Kívülről valóban egzotikusnak tűnhet mindez, de szerintem a két intézmény között csupán műfajbeli különbségek vannak. A Kékszakáll egy újfajta kihívást jelentett számomra, s egy olyan produkció lett a végeredmény, amivel önazonosnak érzem magam.
Köztudott rólad, hogy balett-táncosnak készültél. Mikor vált világossá számodra, hogy nem ez lesz életed hivatása?
Sz. K.: Már balett-táncosként is kísérleteztem koreografálással, tehát valami már akkor elkezdődött, aztán szépen fokozatosan vált világossá számomra, hogy a balett nem igazán passzol a személyiségemhez. Gyönyörű hivatás ez annak, aki kész arra, hogy elszántan és némán gyakoroljon egy életen át. Én erre nem voltam képes, az egész lepattogzott rólam, mint egy kígyóbőr, az alkotási, rendezői, önkifejezési vágy pedig tovább gyűrűzött. Szeretem magam műfajilag is kihívások elé állítani. Minden rendezésemnél valami olyasmivel állítom magam szembe, amihez nem értek. Rengeteg félelemmel vágtam neki például a Kékszakállnak is, ami életem első nagyoperett-rendezése. Úgy élek, mint egy sportoló: folyton trenírozom magam az akadályok leküzdésére. Az újszerű nézőpont, a mához közelítés nagyon erős motívuma a rendezéseimnek, és fontosnak tartom, hogy össze tudjam foglalni magamnak legfeljebb három mondatban, hogy miről szól az általam színpadra állítani kívánt előadás, hiszen magam is csak olyan előadásokra ülök be szívesen, amelyekről tudom, hogy merre kívánnak elvezetni.
Szigorú rendezőnek tartod magad?
Sz. K.: Egy pedagógus is akkor jó szerintem, ha a diákja nem azért készül az órájára, mert fél, hogy egyest kap, hanem mert olyan közeg veszi körül, amelyben önmagát fontosnak tarthatja. Rendezőként én is erre törekszem a közös munka során. A „demokrácia” szünetel nálam, amikor egy előadással befordulunk a célegyenesbe, de úgy vettem észre, hogy ez inkább biztonságot ad a színészeknek.