2018. május 11. / Jónás Ágnes
Ozsgyáni Mihály játszott már többek között a Nemzeti Színházban, a Thália Színházban és a Soproni Petőfi Színházban, 2011-től három éven át erősítette az egri Gárdonyi Géza Színház társulatát, aztán egyszer csak rájött, hogy személyiségéhez és habitusához jobban passzol a
szabadúszás. A Spirit Színházban a Closerben, a Rózsavölgyi Szalonban pedig két darabban is látható – utóbbi adott otthont első, A fátylam kicsit oldalra billent című regényének bemutatójához. A szerzővel a színészet és az írás viszonyáról, a megfelelni akarás generálta negatív energiákról is beszélgettünk.
Mi inspirált az első regényed megírásakor?
O. M.: Tulajdonképpen semmi. Nem állt szándékomban, hogy bármit is írjak. Egy reggel felkeltem, elkezdtem elkészíteni a kávémat, közben pedig befészkelte magát a fejembe egy mondat. Úgy voltam vele, hogyha megittam a kávém, lejegyzem, hátha a későbbiekben még jól jön. Ezt követően négy hónapig nem volt megállás, egyfolytában írtam, gyakorlatilag kifolyt belőlem a történet. A regény szűkebb értelemben véve egy családról, tágabb értelemben pedig a kisvárosi emberek – ahogy Koltai Lajos mondta a könyvbemutatón: „falhoz vert emberek” – mindennapjairól, többek között generációról generációra hordozott bűnökről, családon belüli erőszakról és egyéb tragédiákról szól. A szereplőket azokról mintáztam, akik gyermekkoromban körbevettek, azonban fontos hangsúlyozni, hogy a regény nem egy az egyben rólam és a családomról szól – jórészt fikció, de sok benne az életrajzi elem.
A megfelelni akarás témakörét is feszegeti a mű. Mennyire jellemző rád a megfelelési kényszer, illetve az, hogy elfogadtasd magad a környezeteddel?
O. M.: A pályám elején nagyon erősen munkált bennem, gyakorlatilag az első tíz évem azzal telt, hogy mindenkinek meg akartam felelni. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy ez lehetetlen küldetés. Ma már „csak” saját magamnak szeretnék megfelelni.
A külvilág által támasztott elvárások átszövik a mindennapjainkat, elég, ha azt vesszük, hogy már óvodába is csak bizonyos feltételekkel veszik fel a gyerekeket.
O. M.: Valóban úgy szocializálódunk, hogy nap mint nap bele vagyunk kényszerítve bizonyos helyzetekbe, és ezt a berögződést roppant nehéz levetkőzni, az elvárásoknak való megfelelés óriási energiákat von el. Márpedig ahhoz, hogy az ember a színpadon jól és hitelesen tudjon működni, a görcsös megfelelést el kell engedni.
Ha valaki regényírásra adja a fejét, előfordul, hogy az alkotói folyamat közben megrohanják a kérdések. Téged mifélék találtak meg?
O. M.: Rengeteg kérdés kavarog bennem még így a regény megírása, újraolvasása után is – ezeket még nem is tudtam mind megválaszolni. A családommal és önmagammal kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak leginkább, és vannak olyanok is, amiket már bánok, hogy nem kérdeztem meg a nagyszüleimtől akkor, amikor még lehetett volna.
A könyved bemutatójának a Rózsavölgyi Szalon adott otthont. Milyen helyet foglal el ez a hely a szívedben?
O. M.: Nagyon sokat jelentett nekem a gesztus, hogy március 11-én a Szalonban tarthattuk a könyvem bemutatóját. Amikor 2014-ben szabadúszó lettem, Zimányi Zsófia rögtön ajánlott szerepeket a Rózsavölgyi Szalonban – jelenleg az Amazonokban Náray Erikával, Györgyi Annával, Auksz Évával és a Mellettem elférsz című, Grecsó Krisztián művéből készült színpadi adaptációban játszom. Mindkét darab közel áll a szívemhez.
A Spirit Színházban a Closer című drámában láthatunk, melynek középpontjában egy szerelmi négyszög áll. Mit mutat meg ez a darab férfi és nő viszonyáról?
O. M.: Sok azonosságot véltem felfedezni az általam megformált figurával – egy nekrológírót játszom –, és nagyon sokat is tanultam belőle, ugyanis az előadás kíméletlen tükröt tart elém, ezáltal jobban ráláttam a saját hibáimra. Remélhetőleg a nézőkkel is ezt teszi az előadás, és rámutat többek között arra, hogy hogyan létezünk a kapcsolatokban, hogyan mentjük fel magunkat bizonyos dolgok alól, és hogy milyen átkozottul nehéz őszintének lenni.
Három éven át voltál az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja, azonban nekem most nagyon úgy tűnik, hogy valósággal lubickolsz a szabadúszó létben.
O. M.: A társulati lét, az együtt lélegzés és gondolkodás csodálatos dolog, de a szabadúszást is legalább ennyire tudom élvezni. Meglehetősen nagy a szabadságvágyam, ezért úgy érzem, hogy a szabadúszás az a forma, ami leginkább passzol a személyiségemhez és a habitusomhoz. Ez persze csak akkor működik, ha az embert folyamatosan megtalálják a munkák, mert ha nem, akkor a szabadúszás nagyon kiszolgáltatott helyzet is tud lenni.
Már gyerekként is színpadon képzelted el a jövőd?
O. M.: Igen, már óvodásként is színész szerettem volna lenni, annak ellenére, hogy nem voltunk egy nagy színházba járó család, így nem is volt pontos képem a színészetről, de a szereplés és a játék nagyon vonzott. A meséket, amiket édesanyám otthon mesélt nekem, vagy amiket magnókazettán hallgattam, az óvodában továbbmeséltem a társaimnak. Innen datálható a szereplési vágyam kialakulása. Szerintem csodálatos dolog estéről estére más és más figurák bőrébe bújni, ráadásul egy-egy szerep hiteles megformálása érdekében a saját fájdalmaimat is elő kell húzzam a lelkem legmélyéből.
„A pályám elején még nem igazán tudtam, mi az a színészet, mit jelent színésznek lenni” – nyilatkoztad nemrégiben. Tizenöt éve vagy a szakmában. Ez idő alatt rájöttél, hogy mi a színészet esszenciája?
O.M.: Azt hiszem, hogy erre egészen addig fogom keresni-kutatni a választ, amíg ezt a hivatást űzöm, de azt egyre jobban kezdem kapizsgálni, hogy ki vagyok én, és hogy hogyan működöm. Mióta a regényem napvilágot látott, sok minden helyre került bennem, a színházzal való viszonyom is oldottabb, közvetlenebb lett. Sokkal lazább, megengedőbb vagyok önmagammal szemben, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem törekszem továbbra is a maximumra.
szabadúszás. A Spirit Színházban a Closerben, a Rózsavölgyi Szalonban pedig két darabban is látható – utóbbi adott otthont első, A fátylam kicsit oldalra billent című regényének bemutatójához. A szerzővel a színészet és az írás viszonyáról, a megfelelni akarás generálta negatív energiákról is beszélgettünk.
Mi inspirált az első regényed megírásakor?
O. M.: Tulajdonképpen semmi. Nem állt szándékomban, hogy bármit is írjak. Egy reggel felkeltem, elkezdtem elkészíteni a kávémat, közben pedig befészkelte magát a fejembe egy mondat. Úgy voltam vele, hogyha megittam a kávém, lejegyzem, hátha a későbbiekben még jól jön. Ezt követően négy hónapig nem volt megállás, egyfolytában írtam, gyakorlatilag kifolyt belőlem a történet. A regény szűkebb értelemben véve egy családról, tágabb értelemben pedig a kisvárosi emberek – ahogy Koltai Lajos mondta a könyvbemutatón: „falhoz vert emberek” – mindennapjairól, többek között generációról generációra hordozott bűnökről, családon belüli erőszakról és egyéb tragédiákról szól. A szereplőket azokról mintáztam, akik gyermekkoromban körbevettek, azonban fontos hangsúlyozni, hogy a regény nem egy az egyben rólam és a családomról szól – jórészt fikció, de sok benne az életrajzi elem.
A megfelelni akarás témakörét is feszegeti a mű. Mennyire jellemző rád a megfelelési kényszer, illetve az, hogy elfogadtasd magad a környezeteddel?
O. M.: A pályám elején nagyon erősen munkált bennem, gyakorlatilag az első tíz évem azzal telt, hogy mindenkinek meg akartam felelni. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy ez lehetetlen küldetés. Ma már „csak” saját magamnak szeretnék megfelelni.
A külvilág által támasztott elvárások átszövik a mindennapjainkat, elég, ha azt vesszük, hogy már óvodába is csak bizonyos feltételekkel veszik fel a gyerekeket.
O. M.: Valóban úgy szocializálódunk, hogy nap mint nap bele vagyunk kényszerítve bizonyos helyzetekbe, és ezt a berögződést roppant nehéz levetkőzni, az elvárásoknak való megfelelés óriási energiákat von el. Márpedig ahhoz, hogy az ember a színpadon jól és hitelesen tudjon működni, a görcsös megfelelést el kell engedni.
Ha valaki regényírásra adja a fejét, előfordul, hogy az alkotói folyamat közben megrohanják a kérdések. Téged mifélék találtak meg?
O. M.: Rengeteg kérdés kavarog bennem még így a regény megírása, újraolvasása után is – ezeket még nem is tudtam mind megválaszolni. A családommal és önmagammal kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak leginkább, és vannak olyanok is, amiket már bánok, hogy nem kérdeztem meg a nagyszüleimtől akkor, amikor még lehetett volna.
A könyved bemutatójának a Rózsavölgyi Szalon adott otthont. Milyen helyet foglal el ez a hely a szívedben?
O. M.: Nagyon sokat jelentett nekem a gesztus, hogy március 11-én a Szalonban tarthattuk a könyvem bemutatóját. Amikor 2014-ben szabadúszó lettem, Zimányi Zsófia rögtön ajánlott szerepeket a Rózsavölgyi Szalonban – jelenleg az Amazonokban Náray Erikával, Györgyi Annával, Auksz Évával és a Mellettem elférsz című, Grecsó Krisztián művéből készült színpadi adaptációban játszom. Mindkét darab közel áll a szívemhez.
A Spirit Színházban a Closer című drámában láthatunk, melynek középpontjában egy szerelmi négyszög áll. Mit mutat meg ez a darab férfi és nő viszonyáról?
O. M.: Sok azonosságot véltem felfedezni az általam megformált figurával – egy nekrológírót játszom –, és nagyon sokat is tanultam belőle, ugyanis az előadás kíméletlen tükröt tart elém, ezáltal jobban ráláttam a saját hibáimra. Remélhetőleg a nézőkkel is ezt teszi az előadás, és rámutat többek között arra, hogy hogyan létezünk a kapcsolatokban, hogyan mentjük fel magunkat bizonyos dolgok alól, és hogy milyen átkozottul nehéz őszintének lenni.
Három éven át voltál az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja, azonban nekem most nagyon úgy tűnik, hogy valósággal lubickolsz a szabadúszó létben.
O. M.: A társulati lét, az együtt lélegzés és gondolkodás csodálatos dolog, de a szabadúszást is legalább ennyire tudom élvezni. Meglehetősen nagy a szabadságvágyam, ezért úgy érzem, hogy a szabadúszás az a forma, ami leginkább passzol a személyiségemhez és a habitusomhoz. Ez persze csak akkor működik, ha az embert folyamatosan megtalálják a munkák, mert ha nem, akkor a szabadúszás nagyon kiszolgáltatott helyzet is tud lenni.
Már gyerekként is színpadon képzelted el a jövőd?
O. M.: Igen, már óvodásként is színész szerettem volna lenni, annak ellenére, hogy nem voltunk egy nagy színházba járó család, így nem is volt pontos képem a színészetről, de a szereplés és a játék nagyon vonzott. A meséket, amiket édesanyám otthon mesélt nekem, vagy amiket magnókazettán hallgattam, az óvodában továbbmeséltem a társaimnak. Innen datálható a szereplési vágyam kialakulása. Szerintem csodálatos dolog estéről estére más és más figurák bőrébe bújni, ráadásul egy-egy szerep hiteles megformálása érdekében a saját fájdalmaimat is elő kell húzzam a lelkem legmélyéből.
„A pályám elején még nem igazán tudtam, mi az a színészet, mit jelent színésznek lenni” – nyilatkoztad nemrégiben. Tizenöt éve vagy a szakmában. Ez idő alatt rájöttél, hogy mi a színészet esszenciája?
O.M.: Azt hiszem, hogy erre egészen addig fogom keresni-kutatni a választ, amíg ezt a hivatást űzöm, de azt egyre jobban kezdem kapizsgálni, hogy ki vagyok én, és hogy hogyan működöm. Mióta a regényem napvilágot látott, sok minden helyre került bennem, a színházzal való viszonyom is oldottabb, közvetlenebb lett. Sokkal lazább, megengedőbb vagyok önmagammal szemben, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem törekszem továbbra is a maximumra.