2018. május 17. / Jónás Ágnes
Az összetéveszthetetlen hangú Quimby zenekar először lép fel a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a 80. jubileumi évad június 10-i Class & Roll koncertje keretében – az Óbudai Danubia Zenekarral kiegészülve a klasszikus zene világába tesznek kitérőt, ahol az ismert és népszerű
Quimby-dalok eddig sosem hallott módon, szimfonikus átiratban csendülnek fel. A rendhagyó koncertről, a határok feszegetéséről, a huszonhét éve olajozottan működő alternatív rockgépezetről a zenekar frontemberével, Kiss Tibivel beszélgettünk.
Rendhagyó crossovernek lehetünk fültanúi az idei Budapesti Nyári Fesztiválon: szimfonikus és rock and roll hangszerek lépnek párbeszédre egymással. A kettő első hallásra meglehetősen távol áll egymástól.
K. T.: Tényleg csak első hallásra, ugyanis klasszikus és rock között a közös pont a zene, mi pedig zenével építünk hidat a kettő között. Az együttműködés ötletével két évvel ezelőtt keresett meg bennünket Hámori Máté, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője, de akkoriban még nem igazán tudtuk összeegyeztetni a naptárainkat. A Budapesti Nyári Fesztivál szervezőinek felkérésével elérkezettnek láttuk az időt az együttzenélésre, mindannyian lelkesen álltunk a feladat elé, és hajtott minket a kérdés, hogy vajon hogyan lehet két műfajt úgy elegyíteni, hogy az jól szóljon és még izgalmas is legyen. Ott Rezső, a Danubia hangszerelője mostanában néz át egy nagyobb adag dalcsokrot, de ebben a fázisban ennél több konkrétumot mondani még elég nehéz. Az estének meglesz a maga dramaturgiai íve, lesz olyan rész, amikor Quimby-dalok csendülnek fel klasszikus átszerelésben, és olyan is, amikor a rockzenekarunk előtt nyílik nagyobb terep.
Miért tartjátok fontosnak, hogy újra és újra kimozduljatok a komfortzónátokból?
K. T.: Akárcsak a Danubia, mi is egy folyton kísérletező zenekar vagyunk. Ez a motorunk, és szinte biztos vagyok abban, hogy a kísérletező kedv és a bennünk szüntelenül munkáló kíváncsiság nélkül a zenekar már nem is létezne. Nyitottak vagyunk az újra, a kreatív alkotómunkára, és képességeink határain belül szinte bármihez hozzá tudunk nyúlni. Nálunk ez ösztönösen jön, a saját szórakoztatásunkra is csináljuk.
Huszonhét együtt töltött év van mögöttetek, ez még talán házasságból is sok.
K. T.: Már az is egy csoda, hogy hat teljesen különböző ember (Varga Livius, Balanyi Szilárd, Kárpáti József, Mikuli Ferenc, Gerdesits Ferenc és jómagam) együtt tudott maradni ennyi időn keresztül. Talán az a titkunk, hogy mindegyikünknek megvan a maga zenei projektje a zenekar mellett, hagyjuk egymást szabadon lélegezni, a másutt megszerzett tapasztalatokat pedig van, hogy beolvasztjuk a közösbe. Nem ritka az ajtócsapkodás, de tudunk egymástól bocsánatot kérni, és vállaljuk, ha rossz passzban vagyunk. Ilyenkor rendszerint kibeszéljük magunkból a dolgokat, nehogy olyan energiák keletkezzenek az elfojtás által, amelyek szétrombolják a csapatot.
Emlékszel még arra, hogy a kezdetekkor hogyan szólt az ars poeticátok, és milyen célok vezéreltek benneteket?
K. T.: Nem hiszem, hogy bármit is megfogalmaztunk volna akkoriban. Ott voltunk fiatalon az az éjszakában, és szerettük azt az életformát, ahogy a zenével éltük a mindennapjainkat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt olyan vágyunk, hogy klubokat töltsünk meg, de ez sosem csak rajtunk múlt – szerencse is kell hozzá. „Csak” annyit tehettünk, hogy élveztük, amit csinálunk, és reménykedhettünk abban, hogy átmegy valami ebből a szeretetből és örömzenélésből azoknak, akik hallgattak, hallgatnak bennünket. Vannak olyanok, akik egy-két slágert szeretnek tőlünk, de akadnak olyanok is, akik kompromisszumok nélkül elfogadják a teljes Quimby-életművet – mi mindkettőnek örülünk. Nincs receptünk a sikerre, de azt mindennél fontosabbnak tartjuk, hogy a zenekar hű legyen önmagához, s hogy csakis olyan koncepciót, mércét állítsunk fel, amivel képesek vagyunk azonosulni, és persze nagyon nem árt, ha olyasvalamivel foglalkoznak a tagok, ami érdekli őket, és amit szívvel-lélekkel csinálnak.
Feltételezem, hogy valamennyire azért kénytelenek vagytok a külső elvárásokhoz igazítani az álmaitokat és az elképzeléseiteket.
K. T.: Igen, de a mi történetünket nem a külső körülmények vagy a piac alakítják – a belső hangunkra és a motivációinkra hallgatunk. A Quimby nem egy divatos jacht, hanem egy tekintélyes, komótosan haladó kalózhajó, melynek megvannak a maga speciális figurái. Nem a szó szoros értelmében vett profi alapokon szerveződött társaság vagyunk, hanem egy emóciókkal teli haveri kör, amelynek tagjait a zene, az ötletelés, az ötletek közös nevezőre hozása, valamint a zenélés élménye köti össze. Folyton balanszírozunk az érzelmek, a hangulatok, a különféle zenei ízlések és a képességeink között, s ügyelünk rá, hogy soha ne érezzük kötelező munkának, amit csinálunk. Hagyjuk, hogy a szellemi dolgok megszülessenek maguktól, és mindig igyekszünk úgy játszani, mintha az aznap esti koncertünk lenne a legutolsó.
Quimby-dalok eddig sosem hallott módon, szimfonikus átiratban csendülnek fel. A rendhagyó koncertről, a határok feszegetéséről, a huszonhét éve olajozottan működő alternatív rockgépezetről a zenekar frontemberével, Kiss Tibivel beszélgettünk.
Rendhagyó crossovernek lehetünk fültanúi az idei Budapesti Nyári Fesztiválon: szimfonikus és rock and roll hangszerek lépnek párbeszédre egymással. A kettő első hallásra meglehetősen távol áll egymástól.
K. T.: Tényleg csak első hallásra, ugyanis klasszikus és rock között a közös pont a zene, mi pedig zenével építünk hidat a kettő között. Az együttműködés ötletével két évvel ezelőtt keresett meg bennünket Hámori Máté, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője, de akkoriban még nem igazán tudtuk összeegyeztetni a naptárainkat. A Budapesti Nyári Fesztivál szervezőinek felkérésével elérkezettnek láttuk az időt az együttzenélésre, mindannyian lelkesen álltunk a feladat elé, és hajtott minket a kérdés, hogy vajon hogyan lehet két műfajt úgy elegyíteni, hogy az jól szóljon és még izgalmas is legyen. Ott Rezső, a Danubia hangszerelője mostanában néz át egy nagyobb adag dalcsokrot, de ebben a fázisban ennél több konkrétumot mondani még elég nehéz. Az estének meglesz a maga dramaturgiai íve, lesz olyan rész, amikor Quimby-dalok csendülnek fel klasszikus átszerelésben, és olyan is, amikor a rockzenekarunk előtt nyílik nagyobb terep.
Miért tartjátok fontosnak, hogy újra és újra kimozduljatok a komfortzónátokból?
K. T.: Akárcsak a Danubia, mi is egy folyton kísérletező zenekar vagyunk. Ez a motorunk, és szinte biztos vagyok abban, hogy a kísérletező kedv és a bennünk szüntelenül munkáló kíváncsiság nélkül a zenekar már nem is létezne. Nyitottak vagyunk az újra, a kreatív alkotómunkára, és képességeink határain belül szinte bármihez hozzá tudunk nyúlni. Nálunk ez ösztönösen jön, a saját szórakoztatásunkra is csináljuk.
Huszonhét együtt töltött év van mögöttetek, ez még talán házasságból is sok.
K. T.: Már az is egy csoda, hogy hat teljesen különböző ember (Varga Livius, Balanyi Szilárd, Kárpáti József, Mikuli Ferenc, Gerdesits Ferenc és jómagam) együtt tudott maradni ennyi időn keresztül. Talán az a titkunk, hogy mindegyikünknek megvan a maga zenei projektje a zenekar mellett, hagyjuk egymást szabadon lélegezni, a másutt megszerzett tapasztalatokat pedig van, hogy beolvasztjuk a közösbe. Nem ritka az ajtócsapkodás, de tudunk egymástól bocsánatot kérni, és vállaljuk, ha rossz passzban vagyunk. Ilyenkor rendszerint kibeszéljük magunkból a dolgokat, nehogy olyan energiák keletkezzenek az elfojtás által, amelyek szétrombolják a csapatot.
Emlékszel még arra, hogy a kezdetekkor hogyan szólt az ars poeticátok, és milyen célok vezéreltek benneteket?
K. T.: Nem hiszem, hogy bármit is megfogalmaztunk volna akkoriban. Ott voltunk fiatalon az az éjszakában, és szerettük azt az életformát, ahogy a zenével éltük a mindennapjainkat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt olyan vágyunk, hogy klubokat töltsünk meg, de ez sosem csak rajtunk múlt – szerencse is kell hozzá. „Csak” annyit tehettünk, hogy élveztük, amit csinálunk, és reménykedhettünk abban, hogy átmegy valami ebből a szeretetből és örömzenélésből azoknak, akik hallgattak, hallgatnak bennünket. Vannak olyanok, akik egy-két slágert szeretnek tőlünk, de akadnak olyanok is, akik kompromisszumok nélkül elfogadják a teljes Quimby-életművet – mi mindkettőnek örülünk. Nincs receptünk a sikerre, de azt mindennél fontosabbnak tartjuk, hogy a zenekar hű legyen önmagához, s hogy csakis olyan koncepciót, mércét állítsunk fel, amivel képesek vagyunk azonosulni, és persze nagyon nem árt, ha olyasvalamivel foglalkoznak a tagok, ami érdekli őket, és amit szívvel-lélekkel csinálnak.
Feltételezem, hogy valamennyire azért kénytelenek vagytok a külső elvárásokhoz igazítani az álmaitokat és az elképzeléseiteket.
K. T.: Igen, de a mi történetünket nem a külső körülmények vagy a piac alakítják – a belső hangunkra és a motivációinkra hallgatunk. A Quimby nem egy divatos jacht, hanem egy tekintélyes, komótosan haladó kalózhajó, melynek megvannak a maga speciális figurái. Nem a szó szoros értelmében vett profi alapokon szerveződött társaság vagyunk, hanem egy emóciókkal teli haveri kör, amelynek tagjait a zene, az ötletelés, az ötletek közös nevezőre hozása, valamint a zenélés élménye köti össze. Folyton balanszírozunk az érzelmek, a hangulatok, a különféle zenei ízlések és a képességeink között, s ügyelünk rá, hogy soha ne érezzük kötelező munkának, amit csinálunk. Hagyjuk, hogy a szellemi dolgok megszülessenek maguktól, és mindig igyekszünk úgy játszani, mintha az aznap esti koncertünk lenne a legutolsó.