Akik nem vagyunk 2018. június 23. / Fáy Miklós Minden nyáron rácsodálkozom arra, mennyire szeretnénk mások lenni. Pont azok, akik nem vagyunk. Mint megannyi ellen-Michael Jackson, csak mi épp ellenkező előjellel. Jackson, ugye, mindent megtett, hogy megváltoztassa az arcvonásait, meghegyeztette az orrát, megnövesztette és kiegyengette a haját, megvilágosította a bőrének a színét, hogy ne annak látszódják, akinek született. A legtöbb ázsiai, aki Európába jön, megoperáltatja a szemét, hogy a természettől adott szép­sé­ges mandulavágás helyett amolyan csodálkozó, kerek legyen a pillantása. A hajfestés, ajakpirosítás ter­mé­sze­te­sen általános nálunk is, majdhogynem ápolatlannak számít, aki nem él velük. De amikor kisüt a nap, akkor a bennszülöttek, akik mi vagyunk, szaladnak a nap alá, hogy végre megbarnuljanak, sötétebb legyen a bőrük. Tudjuk, régebben épp a bőr fehérségéért küzdöttek, minél világosabb volt valakinek a bőre, annál egyértelműbben jelezte a környezetének: ő nem dolgozik. Nem görnyed a termőföldön, nem ég vörösre a nyaka, keze, mindene, amit szabadon hagyott a ruha. Az évtizedek és évszázadok során ez is épp az ellenkezőjére változott. Ma, amikor annyian dolgoznak irodában, gépkocsiban, étteremben és egyéb fedett helyen, épp a barna bőr jelzi a külvilágnak, hogy mi nem vagyunk erre rászorulva. Nem dolgozunk, csak a hasunkat süttetjük. Ha jól sikerült a sok süttetés, egy lépéssel közelebb kerülünk barna bőrű embertársainkhoz. Mint megannyi apacs főnök, szörnyülködünk a sápadtarcúakon, és nem gondolunk arra, hogy eljönnek még az őszi hónapok, és mi is fehérebbek leszünk a Deákné vásznánál. Mintha erről szólna az élet. A képmutatásról. Nem azok vagyunk, aminek látszunk. Mélyen átéljük Wagner harmóniáit a koncertteremben, könnyeket potyogtatunk, miközben Wotan a lányától búcsúzik, együtt szakad meg a szívünk a dicső baritonokkal, de már a ruhatárnál fölemelt öklünket rázzuk a véletlenül elénk keveredőkre. Küzdünk, hogy még átérjünk a kocsival a sárgán, és ha sikerül az előttünk sze­ren­csét­len­kedő idétlenség mellé állunk a következő lámpánál, lehúzzuk az ablakot, és jól megmondjuk a vé­le­mé­nyünket az édesanyja viselt dolgairól. A kérdés már csak az, hogy melyik vagyunk mi? Melyik énünk a képmutató? A Wagneren sírdogáló, aki valójában egy bunkót forgató, cro-magnoni ősember, vagy az autóból káromkodó, aki igazából érző szívű, gyengéd és vajpuha, csak kénytelen ordítani, hogy ne sérüljön a lelke. Ijedten figyelem kultúrlény-ön­ma­ga­mat. Nem csapsz be, ganajtúró.